A haldokló indián.

Terjedő rossz szokás manapság könyvet írni magunkról vagy azokról, akikre haragszunk, esetleg - ez a legrosszabb - együtt mindkettőről. Előttem most hogy írni kezdek egy régen May Károlytól, vagy Duff Coopertöl olvasott jelenet dereng. A halálát közeledni érző öreg indián harcos kalumetjére gyújt, majd énekelni kezdi hőstetteit. Ezt úgy hívják: „recitativo” vagyis énekbeszéd, átmenet az ének és a szavalás között. Ez a szokás marha unalmas lehetett a törzs számára. Esetleg egyik okául szolgált annak, hogy elég gyakran agyoncsapták az öreg harcosokat…

Nálunk az idős emberek inkább prózában motyognak, többnyire méltatlankodnak, esetleg szitkozódnak vagyis békétlenkednek - töketlenkednek. Jóval kevesebben körmölik le élettörténetüket. Még kevésbé végzik ezt helyettük mások. Nem jól van így, mert a szó és maga az ember is elrepül. Az írás esetleg megmarad. Ennek hiányában viszont az egyén elmúlását lehangolóan teljessé teszi, hogy elfelejtik. Elfelejtik hogy nézett ki, mit csinált, de főleg mit érzett és miről gondolkodott míg élt. Ha véletlenül még sincs a halandóknak halhatatlan lelkük, és emiatt elmarad a feltámadás, elég szomorú, hogy a fiam vagy az unokám a sárgult családi képek között turkálva már nem fogja tudni, hogy a legfeljebb középkorú kerekfejű szelíd szemű ember az én drága jó nagyapám volt, akinek bánatában megszakadt a szíve. Ma úgy hívjuk: korai infarktus. Azt mondják, a debreceni ember tiszteli a halottait.

2003.11.15.
Az új köztemetőben egymásra licitálnak a gazdagok: kié a drágább, a puccosabb. A síremlék afféle vagyonbevallás, a lakókról nem árul el semmit. Mondják a halandó utódaiban él tovább. De hogyan? Átörökíti a természetét, arcvonásait, alkatát, egyéb genetikai sajátosságait. És akkor mi van? Melyik utód nézegeti magát a tükörben, hogy felfedezze miben ütött az apjára, vagy az anyjára? Amikor Nagyapám meghalt ötéves voltam. Nincs róla emlékem. Nyilván hiányzott nekem, mert nagyon szeretett és ez bennem is viszonzásra talált. Szüleim mesélték, gyakran kérdezgettem, hol van Nagyapa? Erre mindig azt a választ kaptam, hogy Pesten van, mert fáj a lába, ott gyógyítják. Ezekre a sztereotip válaszokra viszont emlékszem. Milyen furcsa ez! Mostanában Apámat próbálom idézni. Persze nem járok spiritiszta szeánszokra. Viszont nagyon sok magyar nóta dallama megmaradt bennem [a dalszövegekre egyre hézagosabban emlékszem]. Dúdolás közben néha mintha hallanám Apám kellemes baritonját. Pillanatokra mintha mosolygós kék szemét is látnám. Ha az embernek tényleg van lelke, egy ilyen élmény azt jelentené, hogy a lelkek átléphetnek a jelent és a múltat elválasztó vonalon? Ilyen epizódszerű lenne a feltámadás? Kaphatunk erre még éltünkben választ? Hagyjuk nyitva a kérdést, mert nincs rá válasz. Illetve a vallásos ember, egyháza tanítása szerint, hisz a prédikátornak és érezni, látni véli, amit bedumálnak neki. Én ilyen lelki élmény részese sohasem voltam, lévén a médium szerepére totál alkalmatlan. Lehet hogy vesztettem valamit emiatt? Furcsa, de nincs hiányérzetem. Azt mindenesetre érzem és vallom, hogy a halandó testben valahol létezik egy etalon, amihez az ember viszonyíthatja azt, amit cselekszik, illetve amit mások tesznek vele. Valahogy úgy működik, mint egy giroszkóp. Segít az irányt tartani. Erre még visszatérek a „lelki dzsihád” elemzésénél. Ez lenne a lélek, vagy annak egyik funkciója? Mint nem anyagi szubsztancia tényleg „túléli” a sejtek pusztulását? Ha igen hol parkol a test halála után és mire vár? A jó fene tudja. Biztos, azok sem tudják akik prédikálják.

Oda akarok kilyukadni, hogy most hetvenkét esztendős koromban úgy érzem, sikerült végig egy irányban repülnöm. Persze ennek az a hátulütője, hogy az ember időnként beleveri a fejét az útjába eső tereptárgyakba. Ilyesmikről bőven lesz szó az elbeszélésben… 

         Miként a gerincet a csigolyák, az ember életét annak „korszakai” alkotják. Ezek persze nem követik a természet -          alkotta képződmény harmóniáját. 

         Még gondolkodnom kell azokon az eseményeken, amelyek nálam a korszakhatárokat kijelölték. A korszakhatár          átlépését az ember a valós időben többnyire nem érzékeli. Az elmúlás irányába hajtva lelki visszapillantó tükrében          látja, mint az elmaradó tájat.

        Egy hevenyészett tagolás morfológiailag egy üres polcra hasonlít. Ha erre emlék kacatokat pakolunk, „élet lomtár”         lesz belőle. 

•       Gyermekkor.
  1932. június elsején születtem, az ikrek jegyében, Budapesten. No nem voltunk odavalósiak. Anyámmal csak szülni ruccantunk fel a Székesfővárosba.
  Később mikor Pestre kerültem a pestiek az istennek se’ értették, hogy lehet egy „pestinek” olyan ronda vidéki kiejtése, amilyen nekem volt akkoriban. Fénykép tanúsítja, szép gyerek voltam – kis hibával. Elálló hegyes lapátfüleim voltak. Ez serdültömben kezdett zsenírozni és csak jóval később egy ejtőernyős balesetet követő sebészeti kozmetika során fazonírozták, úgy – ahogy. A családban az első unoka voltam. Négy nagybátyám és két nagynéném velem szórakoztak szimultánban. Jókor felismert dumakészségemet úgy felturbózták, hogy állatian dadogni kezdtem. Ma sem tudom, hogy hagytam el ezt, mert akkor még nem voltak logopédusok, legalábbis élő illetve felcseperedési helyemen – Hajdúböszörményben.
  Emlékképeim e korból szükségképp hézagosak, az abnormitás bizonyos jeleivel. Emlékeztem például arra, hogy a szobában a kályhacső leesett és a füst elöntötte a szobát. Engem a gyerekkocsiban [!] kitoltak a konyhába és kisebbik nagynéném fölém hajolva gügyögve vigasztalt, holott egyáltalán nem voltam betojva. Azt mondták kizárt, hogy erre emlékezhetnék. Márpedig emlékszem! Aztán amikor jóval később egy reggelre kelve betojtam, fateknőben csutakoltak szalonképesre és szépen felöltöztettek. Olyan könnyűnek gondtalannak éreztem magam, mint egy bróker akit a bíróság felmentett. És emlékszem [!] hogy kimentem az udvarra. Virágzottak a gyümölcsfák. Hallottam a méhek döngicsélését. A birsalmafa ágán pedig egy gubóból kibujt egy kis lepke, és próbálgatni kezdte a szárnyait. Előbb arra gondoltam, szétnyomom. Szerencsére fölöttes énem közbelépett, így mindkettőnk napja jól végződött.
  
  A harmadik – negyedik életév magasságában volt egy olyan kalandom, amit ma se’ tudok hova tenni. Akkoriban Nostradamus jóslataiból sem lehetett volna kiolvasni, hogy lészen majd egy a Mónika Kukac elnevezésű nemzet mételyező TV program és én mégis kitaláltam egy játékot. A játékhoz két játékos kellett. Partnerül a szomszédék Marikáját kértem fel. A játékszabályok egyszerűek voltak. A ház háta és az esővizes hordó mögötti privát szférában, letolt gatya és bugyi mellett  guggoló helyzetben a két jobb kéz [a „békák”] előre kezdett araszolni a széttárt combok origója irányában… Nem tudom, mire vittem volna ebben a műfajban, ha a kandiság és az indiszkréció brutálisan nem lép közbe. Cselédünk Erzsi [úri gyerek voltam] kettőnket kilesve és utánunk lopózva, vagy véletlenül épp arra csámborogva kiszúrt bennünket. A lopakodónak háttal voltam és csak annyit érzékeltem, hogy valaki ló-szerűen felnyerít és eltrappol a konyha felé. A látottakat természetesen elpofázta szüleimnek, és ki tudja még hány ezer böszörményinek [a tyúkpiac, a jó-kút és az artézi-kút voltak a helyi cseléd agorák]. Egyből „jeles” ember lettem. Marikát eltanácsolták a háztól. A viszonosság folytán én sem járhattam át hozzájuk.
  Ebből az a tanulság, hogy az ember olyat is tud, illetve olyanra is rájön, amit nem látott, illetve nem hallott. A téma a kettős spirál irányába mutat – de óvodás korban? [Fejlődésem ezen a téren enyhén szólva nem volt töretlen. Gátlásos kamasz lettem, de erről majd ott.]
   
•       Az elemi iskolában. [2003.11.24]
  A bevásárlással kezdődött a dolog. Az ezzel járó szülői eszközlekötés meg sem közelítette a mai szintet. Egy fakeretes palatábla, egy törlő-szivacs [a táblához madzaggal linkelve], palavessző, olvasókönyv, viaszos-vászon háti táska és passz! Hegyező se'  kellett. Az esővíz elvezető betonszegélye mellé guggolt az osztály és egyszerűen "megfentük" a palavesszőket, mint őseink a csiszolt kőkorszakban a szakócákat.
  Persze előbb beírattak, a lakásunkhoz legközelebb eső elemibe, amely az "Újtemplom" mellett volt. Áldott jó pedagógust kaptam Fülöp tanító bácsi személyében. Az akkori másodikosok nem voltak ilyen szerencsések. Őket Váncsa tanító tanította, alkalomadtán nádpálcával is. Ez a taneszköz ugyanolyan kelléke volt az oktatásnak, mint manapság a sulinetes számítógép. A Váncsa féle oktatási metodika az alábbi kinrímet szülte a lurkók valamelyikében: "Váncsa a picsámat báncsa." Ezt mi is szívesen skandáltuk, merő szolidaritásból. Nos Fülöppel nem voltak ilyen problémák. Engem például mindjárt az első pad első helyére ültetett, feltételezve, hogy mint az egyetlen úri kölyök [apám járásbíró volt] én leszek a legokosabb az osztályban. Hát ez nem
  egészen így működött. Közbevetőleg jegyzem meg, viszonylag hamar meguntam az iskolát. A második nap reggel már azt tudakoltam anyámtól, hogy sokáig kell e még odajárni? Érdekes módon első leégésem történetére nem emlékszem közvetlenűl, csak szüleim elbeszélése után. Az történt, hogy anyámat "felhívatták". Alig tudott felfedezni, a népség között, mert díszhelyemről hátra ültettek a harmadik padsor közepére. Számomra ez is hízelgő volt, mert bizonyossággal kizárható, hogy a mögém rangsorolt osztálytöbbség is ugyanolyan fogyatékkal élő lett volna mint jómagam. Az derült ki ugyanis rólam, hogy egyszerüen nem ismerem a betűket, azaz nem tudok olvasni, az év vége felé tartottunk... A magyarázat: nem figyeltem, miket fírkál a tanító a táblára. Engem nem hívott ki, palatáblámat se nézte. Azt hitte én aztán offé vagyok mindenben. Az "olvasás" ugyanis ment mint a karikacsapás, csakhogy nem audiovizuális alapon, hanem egyszerű voice üzemmódban. Megtanúltam ugyanis fülhallásból az olvasókönyvet. Hát persze, hogy gördülékenyebben mondtam a szöveget azoknál, akik olvasták... A malőrt az okozta, hogy egyszer elnéztem a képet a könyvben és nem arról az oldalról "olvastam a szöveget", ahol az írva volt.
  Említem, hogy e sokkhatás ellenére auditív típusu "tanuló" maradtam továbbra is. [Középiskolás koromra már semmiféle tanszert nem tűrtem a ház körűl. A cuccom a tornaterem öltözőjében volt tárolva. Onnan "tisztiszolgám" Kiss Laci hozta fel a tanrend szerinti kellékeket egy kihegyezett ceruzával együtt. Ez utóbbira az óra alatti firkáláshoz volt szükségem.A "kellékek" kifejezést úgy kell érteni, hogy a tankönyveket szétcincáltam és az órára csak az aktuális oldalakat kértem prezentálni. Ha írásbeli házifeladat volt, félórával hamarabb mentünk fel az iskolába mi ketten és én káromkodva, sóhajtozva másoltam le a Laci által előre megírt szöveget. Laci később, mint pap, nagy hasznát látta, hogy idejében rászoktattam a pontosságra és a feladatok lelkiismeretes, szinvonalas megoldására... Ami ebből engem illet: az altruizmus egyéniségem egyik alapvonásává fejlődött.]
  Visszatérve az iskolába, még egy esetem volt, amin a rokonság jókat derűlt. Analfabétizmusomat akkorra felszámolta a horthysta oktatási rendszer, de még nem volt tisztiszolgám. Egy este Keresztapámmal moziba mentem. Onnan hazajövet kezdett derengeni, hogy másnapra írásbeli házifeladat van: a tanító által felmondott néhány szót kellett többször leírni. Mikor diktált, nem volt kedvem jegyzetelni. Azt a memnotechnikai megoldást választottam tehát, hogy az iskolából hazaérve, a kert hátulján felállított budiból kijövet, annak oldalára, ill. a kerítésre krétával felfirkantottam az inkriminált kifejezéseket, úgymint "fecske", "kecske", "szöcske", stb. Ám mire a mozinak vége volt, töksötét lett, így Keresztapám elemlámpájának fényében sillabizáltuk ketten a házunk hátuljánál a másnapi penzumot, nehogy szó érje a házam elejét. Keresztapám jókat nevetett a dolgon és rokonságszerte mesélte a kalandot, ami korántsem az utolsó volt a maga nemében.
  Még egy iskolai esemény érdemel említést, mert tanúlságai később szerephez jutottak egyéniségem kifejlődésénél. Az iskola koedukált rendszerű volt. [Ennek szórakoztató vonatkozásai csak jóval késöbb tudatosúltak nálam.] Az történt, hogy egy kislánynak, épp a kapualjban, ahol a legtöbben járnak, leesett a bugyija - olyannyira, hogy a bokájánál kötött ki. Vesztére ezt a paparazzók hamar észrevették és hangos csúfolódásba kezdtek. A kislány kínos helyzetbe került. A gumiszakadást "filmszakadás" súlyosbitotta. Menekülni kb. úgy lett volna képes, mint egy mellső lábain kipányvázott lovacska. A bugyi felhúzása, a gumifogyaték folytán, ideiglenes megoldást sem kínált volna. Ráadásúl e művelet feltételezte volna a szoknya legalábbis átmeneti felemelését, ami további látványossággal szolgált volna a röhögő kórusnak. Ekkor fordult velem elő elsőízben, hogy ösztönvezérelt agresszióhoz folyamodtam. Pofánvágtam az alkalmi közönség legerősebb, következésképp legtekintélyesebb, egyedét. Az bömbölni kezdett. Ezzel mintegy spontán módon magára vonta a közfigyelmet és a kislány is felszívódott valamerre.
  [A már említett "tisztiszolgálatot" is annak köszönhettem, hogy Kiss Laci gyenge lévén kifogták és rendszeresen bántották. Ekkor is pofánvertem az ebben élenjárókat. Laci pedig innentől igyekezett pofonjaim hatósugarán belűl maradni. Minthogy viszont Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, a védelmi díjat a fenti formában realizáltam.]
   
  
  
  
  
   
   

•      Egyetemi évek.
  

•      Családalapítás.
  

•      Ejtőernyős kor-

•      Hétköznapok öröme, bánata ügyvédi pálya, ügyészi pálya..
  

•      Készülődés a túlsó partra, mérlegkészítés.