Előszó. 

Az Orbán beszéd” által keltett sajtóhullámzás a vártnál tovább tart. Sok szempontból kap méltatást ilyen - olyan oldalról, ill. nézőpontból. Történik mindez „természetesen” a karakterisztikus szövegrészek felidézése nélkül. Korábban jeleztem, szándékomban áll az egész beszédszöveget feltenni, hogy az olvasó meggyőződést szerezzen arról, a beszéd egészben is páratlan hülyeség, nemcsak szemelvényekben. 

Eredetileg kommentár nélkül kívántam felrakni, de valahogy elkerülte figyelmemet a Martonyi által intonált előbeszéd, amelyben valamiféle párhuzamot vont Vörösmarty és Orbán között [de legalábbis egy napon említette kettejüket].

Egy silány beszéd kapcsán épp a SZÓZAT íróját emlegetni legalább akkora otrombaság, mint az „Évértékelő Beszédet” írni - olvasni tudó közönség előtt, elmondani. 

Paradox módon Orbán mégiscsak maradandót alkotott: az
„aforizma beszéd etalonját”.

Démoszthenész, ahogy mondják, kavicsot rakott a nyelve alá, hogy dadogását csillapítsa. Utódai egyesületbe tömörülnek [Beszédhibások és Segítőik Országos Érdekvédelmi Egyesülete.] Orbán nemhogy megszabadult ettől a hibájától, de - mint láttuk - képes egy naranccsal a pofájában folyékonyan szövegelni. 

A joviális gömbölydedségnek persze jó oka van. Orbán biztosra megy, megsúgták neki: megint miniszterelnök lesz belőle.

[Hogy jómagam miért vagyok ebben ennyire biztos?

Úgy érzem, rájöttem a két párti politikai váltógazdaság és a permanens csődmenedzselés összefüggéseire. Elméletem

[egyelőre persze csak a saját fejemben] olyan konzisztens rendszerré állt össze, amelyből ellentmondásmentesen levezethetők a „rendszerváltás” utáni korszak rejtélyei. Közülük olyanok, hogy miért ad a fellépő új kormány – köztársasági elnök nélkül – teljes amnesztiát az előző rezsimben elkövetett legjelentősebb bűncselekmények elkövetőinek.]

Mégiscsak hasznos volt Vörösmartyt eszünkbe juttatni. A Szózatban ez áll.

”És annyi balszerencse közt,
Olly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e' hazán.”

Hazám és atyámfiai! Egy percre se’ feledjétek: ez nem az orbánok jóvoltából, hanem velük ellenében van így.

És most következzék:

   Orbán Viktor Évértékelő beszéde.

Jó estét kívánok, tisztelt hölgyeim és uraim!

Sokan emlékezhetnek a régi történetre: a derék magyar tüzes, mozog a pártértekezleten, feszíti valami nagyon, majd kiesik a padból, mindenképpen hozzá akar szólni. Végre szót kap: tessék mondani, benne vagyunk már a kommunizmusban, vagy lesz még rosszabb is? Tessék mondani, benne vagyunk már a jóléti rendszerváltásban, vagy lesz még rosszabb is?

 
Szeretve tisztelt Dalma és Klára asszony, Martonyi János elnök úr, kedves barátaim! Köszönöm, Martonyi János elnök úrnak külön köszönöm, hogy az öt éve megszokott, február első csütörtöki időpont helyett a mai napon találkozhatunk, mivel a múlt héten Brüsszelben kellett tárgyalnunk. Maga ez a tény két dolgot jelez: először is azt, hogy az unió már része az életünknek. Másodszor azt, hogy ha változtatnunk is kell egy-két dolgot, a hagyományainkat mégsem adjuk fel. De erről, ha megengedik, majd egy kicsit később.

Kedves barátaim, amikor útjára indítottuk találkozásainkat, azt mondtuk: legyenek ezek olyan alkalmak, mint amikor gyermekkorunkban évente egyszer az ajtófélfához álltunk, nagyapánk rovást húzott a fejünk búbjához, és láthattuk, mennyit nőttünk egy év alatt, és ha lehetett, együtt örültünk a szaporodó centimétereknek. Ámde mit kezdjünk azzal a váratlan helyzettel, ha valaki úgy lép az ajtófélfához, hogy nem nagyobb, hanem kisebb akar lenni, és dacosan összehúzza magát a nagyszülők előtt. Valóban, 2003 a magyar családoknak az összezsugorodás, hovatovább az összetöpörödés éve lett. A világban is felfigyeltek erre. Korábban az a mondás járta, hogy magyar az, aki utolsónak megy be a forgóajtón, de elsőként jön ki. És most senki sem érti, hogyan jutottunk odáig, hogy bár elsőként lépünk be a forgóajtón, most utolsóként lépünk ki onnan.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Mindannyian tudjuk, hogy az úgynevezett évértékelő beszédben sorra szoktuk venni mindazt, ami fontosnak tűnt az előző évben. De mit tegyünk most, amikor mindenki tudja, sőt a bőrünkön érezzük, hogy kedvező folyamatok törtek meg, hosszú évek után újra nőtt az infláció, ismét gyárakat zárnak be, ismét nő az eladósodás. Vagy ha erőteljesebb húrt akarunk pendíteni, azt mondhatjuk, hogy bár azt ígérték, folytatják a Széchenyi-tervet, kibővítik az otthonteremtési támogatást, még több támogatást adnak a gazdáknak, csökkentik a diákhitel kamatát, lassan mondták, hogy mi is értsük: nem emelik az árakat, a valóságban mindennek éppen az ellenkezője történt. Ám az igazság az, kedves barátaim, hogy mindezt talán felesleges felsorolnom, mert a 2002-es választásokon ide vagy oda leadott szavazatoktól függetlenül, pártszimpátiákra való tekintet nélkül, falusiak és városiak, idősek és fiatalok, nyugdíjasok és diákok, gazdák és munkások, vállalkozók és közalkalmazottak, vagyis mi mindannyian tudjuk, hogy nem erről volt szó. Mindenki tudja, aki két éve odaadta a bizalmát, hogy visszaéltek azzal. Mindenki tudja, legfeljebb nem mondja. Ám ha csak ennyit tudnánk mi mondani egymásnak, akkor bizony kár lett volna összejönnünk. Azt hiszem, inkább azért vagyunk ma itt, hogy a dolgok mögé nézzünk, és megtaláljuk gondjaink közös gyökerét és együtt keressük a választ arra a kérdésre, mit kellene tenni, mit is lehetne tenni. Hosszú idő óta keresem, miként tudnám elmondani önöknek, hogyan lehetne összefoglalni röviden mindazt, ami ma az embereket, magamat is beleértve, nyugtalanítja, és aggodalommal tölti el. Ilyenkor váratlan helyről is érkezhet segítség.

Tegnap este például lefekvés előtt mesét olvastam a gyerekeknek. A történet egy öreg királyról szólt, aki elment vadászni az erdőbe, amit úgy ismer, mint a tenyerét. Mégis eltévedt, mert az erdő egyszer csak megváltozott körülötte, mintha elvarázsolták volna. Az öreg király kétségbeesetten kereste a kiutat, kapott fűhöz-fához, segítségért kiáltozott, és végül mindent odaígért annak, aki kivezeti az erdőből. A mese még hosszan bonyolódott, szerelem, ármány, cselvetés, királylány és boldogság, de ez már mondandóm szempontjából kevésbé érdekes. Bár az nem tanulság nélkül való, hogy az, aki afféle válságmenedzserként végül hazavezette a királyt, maga a varázsló volt, aki az erdőt megváltoztatta, persze a jutalom is az ő markát ütötte. Mi azonban kanyarodjunk vissza az öreg királyhoz, aki mindenét hajlandó volt odaadni, csakhogy hazajusson, csakhogy kijusson az ismeretlenből, mert kedves barátaim, aki nem tudja, hol van, az úgy kétségbeesik, azt akkora félelem fogja el, hogy szinte bármire kész. Ha nem tudjuk, hol vagyunk, oda a biztonságunk, és a biztonság elvesztése az ember legősibb ellensége. Talán nincs is annál gyötrőbb rémálom, mint amikor azt álmodjuk, hogy hirtelen nem is tudjuk, hol vagyunk. Márpedig kedves barátaim, ma Magyarországon semmi sem az, aminek látszik. Ami tegnap igen volt, az ma már nem. Ami két éve még nőtt, az ma csökken. Volt Széchenyi-terv, ma nincs, volt otthonteremtési támogatás, ma szinte láthatatlanná zsugorodott. Nőtt a minimálbér értéke, ma csökken. Ugyanakkor ami két éve csökkent, az ma nő. Csökkent a munkanélküliség, ma nő, csökkent az államadósság, ma nő. Amire az ország vezetői azt mondják, megteszik, nem teszik meg. Amire azt mondják, nem fogják megtenni, azt megteszik. Az igen gyakran nemet jelent, a nem gyakorta igent. A felemeljük gyakorta azt jelenti, hogy csökkentjük, a csökkentjük pedig azt, növeljük. A folytatjuk sokszor azt jelenti megszüntetjük. Az adjuk többnyire azt, elvesszük.

Kedves barátaim!

Eltévedtünk az ismerősnek tűnő, de valójában mást jelentő szavak erdejében. Ne csodálkozzunk, ne csodálkozzunk, ha az emberek szoronganak, félnek, és úgy érzik magukat, mint aki eltévedt. Gondoljuk csak el, mit éreznek ma azok a honfitársaink, akik nem tudják, lesz-e munkahelyük jövő ilyenkor. Akik nem tudják, lesz-e valaha is saját otthonuk, akik nem tudják, lesz-e módjuk taníttatni a gyermekeiket. Akik nem tudják, miből fogják feladni a konyhaasztalon halmozódó sárga színű csekkeket, amelyeken lassan már öt számjegyű összegek is vannak. Akik nem tudják, lesz-e megfizethető árú kenyér, tej, hús, amit magyar gazdák termelnek, marad-e magyar tulajdonban bármi egyáltalán, ahova fordulhatnak, ahol nem idegenként fogadják őket.
Mit éreznek azok az orvosok, akik nem tudják, megmenthetők-e a csődtől a kórházak, ahol a betegeiket kezelhetik? Vagy ne adj’ Isten, hamarosan bankfiókok, autószalonok, irodaházak, bevásárlóközpontok állnak a kórházak helyén is.
Mit éreznek kedves barátaim azok a magyarok, akik székelyföldi autonómiát, vagy kettős állampolgárságot szeretnének, de a sajátjaik nem támogatják őket Budapesten? Mit érezhet ma bárki, aki a holnapra gondol, és semmi mást nem kap biztatásként, csak üresen csengő kincstári ígéreteket, általánosságokat, közhelyeket, semmibe futó, hangzatos Európa-terveket. Pedig minden embernek joga van kedves barátaim ahhoz, hogy választott vezetői egyenesen beszéljenek hozzá a közös gondokról. Egy demokráciában nem járhatunk úgy, mint az étteremben csigapástétomot rendelő vendég, akinek a pincér némi faggatózásra bevallja: tettek bele egy kis disznót is. Majd további unszolásra azt is: valójában fele-fele az arány: egy disznó, egy csiga.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Jobb félni, mint megijedni, tartja a közmondás. Bár ezzel az ősi bölcsességgel nem akarok vitatkozni, azért azt kijelenthetjük, hogy félni sem jó. Mire kell tehát törekedni, ha nem akarunk félni? Mi a félelem és a szorongás ellentéte? Kedves barátaim, én úgy vélem, hogy a biztonság. Akkor nem félünk, amikor biztonságban érezzük magunkat, amikor biztonságban vagyunk. Ehelyett ma Magyarországon bizonytalanság és szorongás uralkodik. Az emberi lélek legnagyobb ismerői, nagy írók, lélekgyógyászok vagy éppen papok minden korban azt mondták, hogy a félelem elleni legjobb gyógymód, ha kimondjuk, ha nevén nevezzük, ha szembenézünk vele.

A lövészárokban őrködő katonának kocog a foga a félelemtől; amikor a többiek kinevetik, milyen gyáva, akkor azt válaszolja: ha ti annyira félnétek, mint én, már rég elfutottatok volna. Nos, valóban. Ha a félelmet nevén tudjuk nevezni, akkor valóságos, konkrét gonddá zsugorodik, ami persze lehet nagy, sőt nyomasztó is, de legalább tudunk mit kezdeni vele, legalább nekifoghatunk értelmesen átgondolni, hogyan is oldhatnánk meg ahelyett, hogy a félelem gerjesztette indulatokkal egymásnak rontanánk. Keressük meg, mondjuk ki tehát, mitől félnek, mitől szoronganak ma leginkább az emberek Magyarországon.

Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt elnök úr!

Én úgy látom, az emberek egyik része a jövőtől fél, a másik része a múlttól, és vannak szép számmal, akik egyszerre mind a kettőtől. A magunk fajta fiatalabbak számára, azt hiszem, inkább a múlthoz fűződő félelmek megértése okoz nehézséget. Ám ha szövetségre akarunk lépni, márpedig akarunk szüleink és nagyszüleink nemzedékével, akkor meg kell értenünk őket. Életkorunkból fakadóan sokunk számára a rendszerváltozás csakis, kizárólag szabadságot jelentett. Tüdőnkbe áramló friss levegőt, felbukkanást a víz alól, az igazság győzelmét. A lelkesedés hevében keveset gondoltunk azokra, akik nem huszon-egynéhány évesen, nem az életük elején, hanem idősebb fejjel, vagy éppen életük nagy részét már leélve, végigdolgozva érkeztek el a változáshoz. Kevés figyelem jutott azokra, akiket a rendszerváltozás elbizonytalanított, vagy éppen megrémisztett, mert fáradságosan felépített egzisztenciájukat veszélyben érezték.

Sokan vannak ma Magyarországon, akik úgy vélik, az előző rendszerben biztonságosabban, s talán jobban is éltek. Bennük szorongás támad, sőt, feszültséget kelt, ha úgy érzik, a szocialista korszakot elutasítók valójában őket is elítélik, mert úgymond kompromisszumokat kötöttek. Pedig valójában csak próbáltak megélni, boldogulni valahogy és valamiféle biztonságos, élhető életet teremteni maguk és szeretteik számára. Ha azt akarjuk kedves barátaim, hogy a múlthoz kapcsolódó félelmek elpárologjanak a közéletből, akkor nekünk, a demokrácia mellett elkötelezett, rendszerváltó fiatalabbaknak biztosítanunk kell az időseknek, hogy megértjük őket, hogy megértjük az ő életüket. Kérjük meg őket, kérjük meg őket, higgyék el: már mi sem vagyunk gyermekek, sőt sokunk már több gyermeket is nevel. Már mi is beléptünk abba a korba, amikor az ember tudja: bárki, és bárhogyan gyakorolja a hatalmat egy országban, enni kell, lakni kell valahol. A gyereket tanítani, az időseket ápolni kell. Tudjuk, hogy az embereknek joguk, sőt feladatuk keresni az egyéni és a közösségi boldogulás lehetőségét. És ezzel nem áll ellentétben az, hogy megbecsüljük, sőt életpályájuk miatt különösképpen tiszteljük azokat, akik, amikor eljött az idő, a nyílt ellenállást választották. Azt is könnyen beláthatjuk, hogy nem lehet mindenki Dugovics Titusz, mert akkor senki sem marad a várban. Az önként választott hősi áldozat értelme éppen az, hogy a többiek éljenek. És akik élnek, azoktól kijár a tisztelet azok számára, akik az áldozatot hozták.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves barátaim!

A magyarok sokat szenvedtek, nélkülöztek, sokszor megaláztattak az elmúlt száz évben. Sok keserűség, fájdalom, és bűntudat halmozódott fel. És így semmi okunk azon csodálkozni, ha időnként türelmetlenséggel, érzéketlenséggel, önzéssel, szeretetlenséggel, sőt: éles durvaságokkal is találkozunk. Azt hiszem, hogy a jövő érdekében mindezt higgadtan, józanul, a szeretet jegyében kellene kezelni, hogy egyre ritkábban tolakodjon be ilyesmi az életünkbe. Mondjuk ki tehát, akkor lehet Magyarország mindannyiunk számára békés, biztonságos életet nyújtó közös haza, ha az emberek nem félnek, nem éreznek szorongást, nem éreznek kényszert magyarázkodásra pusztán azért, mert életük java részét az előző rendszerben élték le. Nyugtassuk meg egymást, senkinek sem kell megfoghatatlan, testetlen, általános veszélyektől félnie, mert ilyen veszélyek valójában Magyarországon ma nincsenek. Vannak azonban olyan, tetten érhető, megfogható, nagyon is valóságos gondok és bajok, melyektől okkal tarthatunk, s melyektől magam is féltem a családomat, biztonságunkat és az ország jövőjét. Meggyőződésem szerint azonban ezek a veszélyek értelmes tettekkel, jó akarattal, közös szándékkal elháríthatók, és ezzel meg is érkeztünk a jövőhöz kötődő aggodalmak és szorongások világába.

Kedves barátaim, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Történelmünk változatos, kanyargós folyómedrét követve úgy tűnik, mint hogyha az utolsó száz év során két lelki bajjal, két, sajátosan magyar és népünket rendre kudarcra ítélő hibával kellene megküzdenünk. Ha ezek a kártékony hajlamok ismét elhatalmasodnak rajtunk, és ennek tüneteit látni vélem, akkor ez bizony árnyat vethet a jövőnkre. A XX. század során úgy alakult a nemzet élete, hogy képtelenné vált arra, hogy irányt szabjon saját sorsának. Egyesek szerint ez már a török hódoltság óta így van, de most ne kalandozzunk vissza ilyen messzire. Ami tény: úgy veszítettük el az első világháború végén a történelmi Magyarországot, hogy kísérletet is alig tettünk arra, hogy az elvesztett területek legalább egy részét megtartsuk, és helyette inkább szélnek eresztettük katonai erőinket, és tűrtük, hogy mások kényük-kedvük szerint határozzanak sorsunkról. A második világháború előtt az elvett területeket nem visszaszereztük, hanem visszakaptuk. Mások, európai nagyhatalmak adták vissza, majd pedig a második világháborút lezáró békékkel ismét ők vették el. 1990-ben nem kivívtuk a szabadságot, nem visszaszereztük a függetlenséget, inkább úgy tűnt, legalábbis úgy éreztük, hogy visszakaptuk azt a hidegháborút lezáró nagyhatalmaktól. Mintha máig sem tudnánk megszabadulni attól, hogy kívülről várjuk sorsunk jobbra fordulását. Máig azt várjuk, hogy a nagyok döntsenek sorsunk felől, s mi csupán elszenvedjük ezeket a döntéseket.

Máig nem tudunk megszabadulni ettől az önbizalmat és cselekvő erőt felemésztő gondolattól. Ez az önfelmentést eredményező, saját felelősségünk alól is felmentő, az őszinte számvetést megkerülő lelki hajlam és észjárás aztán könnyedén átcsap önsajnálatba, a világ igazságtalanságának kárhoztatásába. Meggyőzzük magunkat arról, hogy nemcsak nem cselekedhetünk, de nem is érdemes cselekednünk, úgysem rajtunk múlik, hanem a franciákon, a németeken, az oroszokon, aztán az amerikaiakon, esetleg az Európai Unión. Most éppen a világgazdaság a sors. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Menekülés, menekülés ez a mai nap és a holnap reggel megoldandó és megoldható gondjai elől. Csakhogy a világgazdaság nem olyan, mint a kályha – Karinthyval szólva –, ami mindenkihez meleg. A világgazdaság bizony vállalatokból, érdekcsoportokból áll, nem jótékonysági egylet, senkinek sem kedvez csak úgy, senkit sem segít jószívűségből. A világgazdaság nem ad munkahelyet senkinek, azokat meg kell teremteni, létre kell hozni. A világgazdaság sohasem fog biztonságos életet teremteni nálunk. Magyarországot nem a világgazdaság, hanem a magyar emberek munkája emelheti fel, és ha a magyar munkásoknak nincs biztos megélhetést adó munkahelyük, akkor erre nem lesznek képesek. Tagságunk első tizenöt esztendejében nagyon rossz gazdasági vezetés volt Írországban – mondta az Európai Parlament elnöke néhány napja Budapesten. Az unióból érkező összegek sem ellensúlyozhatták a hazai siralmas, velejéig rossz gazdasági vezetést. A második tizenöt évben nagyon jó gazdasági vezetés volt Írországban, és akkor minden szolidaritás, minden uniós támogatás további fejlődést gerjesztett és fellendülést eredményezett.

Tehát ebből az a tanulság, hogy az unió egyetlen tagállamban sem ellensúlyozhatja a gyenge vezetést. Viszont Európa sokat tehet hozzá egy jó vezetés eredményes döntéseihez a tagállamokban. Ez a lényege a 31 éves ír tagságnak. Nos, kedves Barátaim, így beszél egy ír. De felfigyeltek-e Önök arra, kedves Barátaim, hogy az egész magyarországi uniós kampány az elmúlt esztendőben burkoltan vagy kevésbé burkoltan, de kifelé irányítja az országból a magyar embert? Nyomás az unióba! Legyél cukrász Bécsben! Vállalj állást Brüsszelben! Mintha a boldogulást csak és kizárólag az ország elhagyása jelenthetné. Mintha sárkefe lenne az uniós csatlakozás, amellyel, ha elég ügyes valaki, menten levakarhatja magáról az édes anyaföldet. Pedig egy igazi, egy büszke, egy hagyományait őrző európai állam a saját legügyesebb polgárait, gazdáit és vállalkozóit nem küldi, hanem marasztalja. Nem arra buzdít, hogy nyomás kifelé, vidd ki a tudásodat, vidd el a tapasztalatodat, hanem éppen ellenkezőleg, arra, hogy tanulj, tapasztalj és hozd haza a tudásodat. Arra buzdít, hogy szerezz hitelt vállalkozásodnak és tőkeszegény hazádnak. Arra ösztönöz, hogy idehaza teremts, idehaza boldogulj. Arra, hogy tedd szebbé, lakhatóbbá és gazdagabbá ezt a földet, a saját országodat, mert te magad is családod, barátaid és minden honfitársad csak így juthat egyről a kettőre.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Tudom, sokan vannak olyanok közöttünk is, magyarok között, akik azt gondolják, hegyeket tudnának megmozgatni, ha valaki eltakarítaná az útjukból a dombokat. Kedves Barátaim, ez a másik önveszélyes hajlamunk megnyilvánulása. De ez nem a múltba fordul önsajnálattal, hanem elnézve az emberek és a jelen gondjai fölött, behízelgő és biztató tekintettel fordul a távoli jövő felé. Ez a ködbevesző tervek világa, az Európa-terv világa, amely oly kellemesen hangzik, s mintha felmentene a nap kihívásaival való szembenézés terhe alól. Bár kellemesen hangzik, ha jobban megnézzük, általában csak egy dologra emlékszünk az efféle tetszetős tervekből. Arra, hogy a mosdók villanykapcsolói a gyerekek miatt kerüljenek lejjebb. Persze ma is ott vannak, ahol voltak, még szerencse, hogy a gyerekek egy év alatt sokat nőttek, és közelebb jutottunk a megoldáshoz. És kedves Barátaim, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azt hiszem, a várakozások kora lejárt. Az Európai Unió kapujában már nem lehet a jövő terveire hivatkozva elodázni a jelen gondjainak megoldását. A jelen gondjai ugyanis immár nagyobbra nőttek a jövő lehetőségeinél. Ezért mindenekelőtt rendezni kell közös dolgainkat a biztonságos jövő érdekében. A jövő biztonsága a jelenben gyökeredzik, és ha a jövő gyökerei elhalnak a jelenben, elvész a biztonság. A jövő gyökereit a jelenben, azt hiszem, az eladósodással lehet a legjobban elvágni.

Tudják-e Önök, kedves Barátaim, hogy csak a 2003-as esztendőben több mint 1000 milliárd forinttal nőtt közös adósságunk? Hihetetlen összeg. És ez azt jelenti, hogy minden család személyes adóssága több mint 600 ezer forinttal nőtt. És akkor még nem tettük fel azt a kérdést, hogy hol van ez a hatalmas összeg. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a jelen az a biztos pont, ahová a körzőt leszúrjuk, amikor a jövőt tervezzük. A jelen, ahol állunk, a jövő, ahova nézünk. De vajon látszik-e a jövő, ha inog alattunk a jelen talaja?

Vajon lehet-e a jövőben bízni, ha a jelenben sem tudunk? Minden embernek szüksége van az életben néhány biztos pontra, amire bátran támaszkodhat. De milyen biztos pontokat kínál a jelen mondjuk a gazdáknak? Amikor nem tudhatják, megélik-e családi gazdaságaik az uniós belépés pillanatát. Milyen biztos pontokat kínál a jelen a fiataloknak, akik tanulni akarnak, otthont teremteni, de a szükséges hiteleket, támogatásokat szinte hétről hétre kurtítják meg, emberileg vállalhatatlan módon az ország vezetői? Milyen biztos pontokat kínál a jelen azoknak a munkásoknak, akik sohasem tudhatják, melyik pillanatban dönt úgy munkahelyük tulajdonosa, hogy lehúzza a rolót és szélnek ereszti az alkalmazottait? Milyen biztos pontokat kínál a jelen azoknak, akik már ledolgoztak egy életet, és mégis félniük kell, hogy a következő hónapban is futja-e még fűtésre vagy gyógyszerre a nyugdíjukból? Milyen biztos pontokat kínál a jelen azoknak a vállalkozóknak, akik tudják, hogy az uniós versenyben még nehezebb lesz helytállniuk, de ehhez nem számíthatnak semmilyen segítségre, legfeljebb a tudományos-fantasztikus jövőben. Milyen biztos pontokat kínál a jelen azoknak, akik becsülettel dolgoznak ugyan, de a fizetésük arra sem elég, hogy olykor egy hétvégén elvigyék a családjukat egy vendéglőbe?

Kedves Barátaim, a munkabér a munka megbecsülésének jele. Lehet mindenféle filozófiája a gazdaságnak, de aki dolgozik, annak a munkabér a filozófia alapja. A jövő hozhat sok jót és hozhat sok rosszat. De annak, aki most beteg és most lenne gyógyszerre szüksége, biztosan nem jó vigasz, hogy majd egyszer, a nagy elosztórendszerek reformját követően meg tudja fizetni. Aki most húszéves és tanulni akar, azt nem lelkesíti, hogy majd esetleg 15 esztendő múlva megengedheti magának a továbbtanulást. Az ifjú házaspárnak sem húsz év múlva kell saját otthon, hanem ma kellene. És a mai családfenntartók vajmi keveset érnek azzal a merész kilátással, mely szerint, ha ma összefognak és húznak még néhányat a nadrágszíjon, akkor egy-két év múlva akár még munkahelyük is lehet. Éppen ezért először tehát a jelen közös dolgait kell rendeznünk, hogy a jövő képe tiszta és éles legyen. Süllyedő hajóról hiába bámulunk a végtelenben felsejlő szárazföld felé. Amíg a léket be nem foltoztuk, addig semmi esélyünk, hogy valaha is eljutunk a partra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, márpedig a jelen legfontosabb teendője, hogy más irányt szabjunk a gazdaságnak. Más irány, más észjárás, más gondolkodásmód. A jelenlegi bankárészjárást és bankárgondolkodást mindannyiunk érdekében meg kell változtatni.

Kedves Barátaim! Csak egy hibbant orvos álmodhat beteg nélküli betegségről. Épp ilyen képtelen gondolat a munka nélküli gazdaság, amiről azt mondják, hogy majd a pénz meg a megszorítások működtetik. A pénzalapú gazdaságból úgy tűnik, két szereplőt megpróbálnak kihagyni: az embert és a munkát. Az ilyen gazdaság szükségszerűen embertelen, pazarló és végső soron terméketlen. Nekünk újra az emberséges, munkára épülő, tehát értékteremtő gazdaságban érdemes hinnünk, mely nem a szegénységet növeli, hanem a biztonságot. Mindenekelőtt tehát vissza kell adni Magyarországon a munka becsületét.

A biztonságos élethez természetesen szükség van magántulajdonra. És mielőtt megvádolnának valamilyen vulgármarxizmussal, szeretném elmondani, hogy Magyarországon azt még a gyermekek is tudják, hogy a magántulajdonnal együtt jár a piac és a pénz is. Olyan ország esetében, mint Magyarország, amelynek nem volt és ma sincs gyarmata és nincs nyersanyag-vagyona sem, nos, egy ilyen ország esetében azonban a gazdaság alapja csak a munka lehet.

Munkaalapú gazdaságra van szükség ismét. Meg kell változtatunk azt a lehetetlen helyzetet, hogy egy munkaadónak több mint kétszáz forintot kell kifizetnie azért, hogy egy munkásnak száz forint kerülhessen a zsebébe. Változtatnunk kell azon az embertelen gyakorlaton is, hogy mindig azoktól követelnek, azoktól várnak el újabb áldozatvállalást, akik addig is a legtöbb áldozatot hozták. Véget kellene vetni a gyakorlatnak, hogy mindig azoktól vesznek el, akiktől azt várják, hogy fizikai és szellemi munkájukkal, vállalkozó kedvükkel, erőfeszítéseikkel felemeljék az országot.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A megszorítások nem összefogják, hanem összeszorítják az embereket. Nem azokkal kellene összefogni, akik állandóan az állami beruházások visszafogását követelik, miközben nagyon sok minden vár még megépítésre Magyarországon. Nem azokkal kellene összefogni, akik nem akarják visszaadni, vagy ha igen, csak óriási felárral nemzeti tulajdonunkba azt az autópályát, amit nem is szabadott volna magántulajdonba adni a kilencvenes évek elején. Nem azokkal kellene összefogni, akik a nemzeti valuta, a forint értékének csökkentését követelik nap mint nap. Mert ha így teszünk, így kimaradnak az összefogásból azok, akiket a gyenge forint miatt dráguló élet egyre rosszabb helyzetbe hoz. Kimaradnak azok, akik családi és baráti segítséggel, nagy terheket vállalva belevágnak egy saját otthon megteremtésébe. Kimaradnak a hazai kis- és középvállalkozások százezrei, kimaradnak az egyre nehezebb terheket cipelő diákok, nyugdíjasok, fiatal házasok, gazdák, és kimarad szinte az egész vidéki Magyarország. Hát milyen nemzeti összefogás az, amikor csak azzal fogok össze, aki ugyanazt mondja, amit én? Kicsi és szűk összefogás ez, kedves Barátaim, nem a nemzet, hanem a politikusok egy részének összefogása saját magával. Az embereknek ma nem erre van szükségük. Magyarországnak ma arra van szüksége, hogy az emberek, a családok, az önkormányzatok, az idősek és fiatalok, gazdák és munkások, vállalkozók és közalkalmazottak, határon kívül és belül élő magyarok szövetséget kössenek egymással. Olyan szövetséget kössenek egymással, melynek célja, hogy Magyarország ismét kiszámítható és biztonságos életet adhasson mindannyiunk számára. A bizonytalanság, a zűrzavar, a kiszámíthatatlanság, a szorongás és a félelem ellen kellene szövetséget kötnünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Elnök Úr!

Amikor mi a lakáshitelek visszaállítását, a privatizáció azonnali megállítását, a közüzemi díjak csökkentését, a gyógyszerek árának mérséklését kérjük, valójában azt kérjük: rendezzük végre közös dolgainkat. Rendezzük végre közös dolgainkat, mert a félelem és a bizonytalanság legyőzésének leghatásosabb módja a biztonságos európai élet megteremtésének talán egyetlen lehetséges eszköze, ha szövetséget kötünk azokkal, akikkel közös a sorsunk. Hogy szövetséget tudjunk kötni egymással, bíznunk kell egymásban. Ezért azt ajánlom mindannyiunknak, vigyük magunkkal Bethlen miniszterelnök úr ma különösen érvényes figyelmeztetését: ne engedjétek, ne engedjétek, hogy a bizalom megszűnjön magyar és magyar között. Igaza lehet, hiszen a bizalom olyan, mint a lélek. Ha egyszer elszáll, nem tér többé vissza. Ahhoz, hogy szövetséget tudjunk kötni egymással, bíznunk kell egymásban. Higgyünk abban, hogy van valami, ami sokkal erősebben képes összekötni minket, amiben hasonlítunk egymásra, mint amilyen erővel elválaszt az, amiben különbözünk. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy az emberek bizony igen boldogan tudtak élni akkor is, amikor még híre-hamva sem volt semmilyen -izmusnak, se konzervatív, se szocialista, se liberális irányzatoknak. Hihetünk abban, hogy nem vagyunk szögek, nem vagyunk csavarok, amiket kis, csinosan felcímkézett dobozokban, egymástól gondosan elválasztva lehet tartani a polcon. Minden ember számára fontos a gyermeke, családja, megélhetése, kötődései, álmai, emlékei, saját múltja, jelene és jövője. Olyan ember nemigen van, aki abban leli örömét, hogy nincs fedél a feje fölött, vagy nincs miből megélnie. Olyat sem igen találunk magunk között, aki azt szeretné, hogy Magyarország pórul járjon az uniós csatlakozás után. Éppen ellenkezőleg: pártállásra, irányzatra való tekintet nélkül mindannyian abban vagyunk érdekeltek, hogy a csatlakozásnak mindenki nyertese lehessen. Ez az a közös talpalatnyi hely, amely elegendő ahhoz, hogy szövetséget kössünk egymással. Mindannyian azt szeretnénk, kedves Barátaim, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy jövő ilyenkor, ha nekivetjük hátunkat az ajtófélfának, és rovást húzunk a fejünk fölött, mindenhol örülhessünk a gyarapodás jól látható centimétereinek. Hátha azok is kedvet kapnak ahhoz, hogy kihúzzák magukat, akik tegnap még kicsik akartak lenni.

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!