Mindezek alapján megmagyarázhatatlan, hogy miért létezik kettős mérce a bűnökkel és elkövetőikkel szemben, csupán azért, mert az érintett pártok ideológiai alapjai és tanai különböznek egymástól.  A fehér hollónál is ritkább, hogy egy szélsőbaloldali zsarnokot vagy „főgurut” bíróság elé állítsanak, és megtörténjen a végrehajtható felelősségre vonás. Valamilyen titokzatos védelmi zóna oltalma alatt álltak és állnak, beleértve elvbarátaikat, bandatagjaikat és szimpatizánsaikat is.

Mindezeknek a gondolatoknak a rövid vizsgálata következik (főként magyar példák alapján), annak érdekében, hogy a csendben visszasompolygó kommunista kísértet megszállott követőre felhívja a figyelmet. 

ELŐZMÉNYEK

Miközben a világ közvéleménye döbbenettel és (eleinte) kételkedve vette tudomásul a nácik gaztetteit, egyre több információ került napvilágra arról, hogy egy másik szélsőséges ideológiai hívei, nem csak a második világháború alatt, hanem az azt követő évtizedek során is, a második helyre „szorították” a nácikat a kegyetlenkedések mennyiségi és „minőségi” végrehajtásában, valamint az emberi jogok megsértésében. 

Kiderült, hogy az kiabált a leghangosabban a nácizmus (fasizmus) ellen, aki egy időben a nácikkal együtt sütögette a lengyel, a lett, az észt és a litván pecsenyéjét, majd függetlenítve magát, katonai, politikai és/vagy gazdasági intervenciót alkalmazott Finnország, Észtország. Lettország Litvánia, Románia, Albánia, Jugoszlávia, Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia, NSZK, Törökország, Kína, Csecsen-föld, Ingus-föld, és Norvégia ellen. 

Az egykori ún. szocialista világrendszer országaiban „gettóba” zárták saját állampolgáraikat, milliók haltak éhen vagy munkatáborokban pusztultak el, milliókat telepítettek ki szülőföldjükről,  családok millióit  szakították szét, milliók váltak az ördögien kiagyalt koncepciós perek áldozataivá, és még a kivégzetteken is bosszút álltak sajátos (embertelen) temetési módszerükkel. Az pedig minden gonoszságon túltett, hogy a kivégzettek hozzátartozói elől eltitkolták a temetkezési helyeket, ha pedig mégis kitudódott, akkor rendőri erővel akadályozták meg a kegyelet virágainak elhelyezését.

Érdemes megjegyezni, hogy Sztalin vezetésével, a szocialista táboron belül lezajlott népirtás egyaránt sújtotta a saját vagy idegen nemzetiségű állampolgárokat, a (vélt vagy valós) bűnösöket, az elítéltek családtagjait, baráti körüket, munkatársaikatés/vagy ismerőseiket, a társadalom minden rétegét, függetlenül az iskolázottság fokától, az életkortól, a nemtől, a felekezeti hovatartozástól vagy az érintett előző érdemeitől. Sztalin, Hitlertől eltérően, nem csupán az ellenségeinek tartott személyeket likvidáltatta, hanem - teljesen ötletszerűen - mindig keresett magának újabb-és újabb áldozatokat, kikiáltva őket a szovjet haza megátalkodott ellenségeivé.  

Az emberiség történelmének átfogó vizsgálata alapján megállapítható, hogy a legnagyobb pusztítást (emberéletben, ingó-és ingatlan javakban, morális-és etikai téren, kulturális értékekben, művészeti szférában, vallási-és etnikai vonalon, valamint számos más (anyagi, eszmei, szellemi, stb. területen) a kommunista pártok végezték.

Mintegy 80 évig tartó „kísértetjárásuk” során összehasonlíthatatlanul többet „produkáltak” rombolásban, pusztításban, gyilkolásban, kegyetlenkedésben, mint az elmúlt kétezer év alatt a világ összes kényurai.  Néró császárnak például több hétre volt szüksége, hogy 3-4 ezer keresztényt kivégeztessen, Sztalin viszont egyetlen napon 3167 fő kivégzését hagyta jóvá 1938. december 12-én (Védelmi Minisztérium, Központi Archívum, 32-es fond, opus 701323, 38-as ügy, 14-16 oldalak), majd néhány hét múlva 5444 fő agyonlövetéséről intézkedett, de „sebtében” még ráírta a jegyzékre, hogy ki kell egészíteni a listát 9 ezerre! Nehezen képzelhető el, hogy nem teljesítették a „kérését”.

 KÖVETKEZMÉNYEK

A kommunista bűnök és bűnösökf elkutatásának, valamint a bűnözők felelősségre vonásának elmaradása oda vezetett, hogy a hajdani szocialista táborhoz tartozó államok elsöprő többségében a posztkommunista pártok kerültek hatalomra. Az egykori despoták kezükbe kaparintották a gazdasági hatalmat, a médiák döntő többségét, valamint az olyan kulcsfontosságú tárcákat, szervezeteket és pozíciókat, amelyekkel közvetlen vagy közvetett módon manipulálhatják a közvéleményt.

A foghíjasra sikerült rendszerváltozás „kiskapuit” kihasználva, a kezdeti meglepetésükből, félelmükből és tanácstalanságukból kilábalt bűnbanda tagjai, olyannyira felbátorodtak és elszemtelenedtek, hogy a magyar történelem legnagyobb árulója és véreskezű diktátora (Kádár János) mellett, magas állami és pártfunkciókat viselt személyeket (az egykori pufajkás Horn Gyulát, majd Medgyessy Pétert) ültették a miniszterelnöki bársonyszékbe, és még az sem hozta zavarba őket, hogy mindkettőjük látványosan megbukott.  

Az elmúlt években megfigyelhettük, hogy a „háttérben” eddig meghúzódók, Kádár egykori aktív szekértolói: Berecz János, Fekete János, Kapolyi László, Csehák Judit, Békesi László, Csiha Judit, Szekeres Imre, Lakatos Ernő, Szabó László, Gál Zoltán, Kárpáti Ferenc, Keleti György, Mórocz Lajos, Glatz Ferenc, Kovács László és társaik, ismét hallatják hangjukat, vagy különféle pozíciókban aktivizálják magukat.  Legkirívóbb Kovács László „megdicsőülése”, aki mindennemű hozzáértés nélkül, minden beosztás ellátására alkalmasnak tartja önmagát, és egykori pártérdemei járulékaként, még egy nemzetközi testületbe is bepréselték hálás elvtársai. 

NOSZTALGIA ÉS REHABILITÁCIÓ (KÁRPÓTLÁS)

Az egyre növekvő eladósodás, valamint az állampolgárokat sújtó munkanélküliség és nehéz gazdasági helyzet, kedvező táptalajt képez a kádári-éra iránt nosztalgiázóknak. Az enyhébb amnéziában szenvedők csak a május elsejei felvonulást és az „ingyen” virslit hiányolják, míg az előrehaladottabb stádiumban lévők, a 3,60-as kenyérkét  siratják,   elfelejtkezvén arról, hogy hőn szeretett és tisztelt Kádár elvtársuktól örökségbe kapott  23 milliárd dolláradósság   kamatjait és törlesztő részletét még unokáink  sem lesznek képesek kiegyenlíteni.

A német megszállók és kollaboránsaik által elkövetett bűnök áldozatainak, illetve   hozzátartozóiknak erkölcsi és/vagy anyagi rehabilitása  már 1944 végén, valamint  1945 elején (a frontvonal mögötti területeken) megkezdődött, és azóta is folyamatban van,   törvényekkel és jogszabályokkal biztosított (előírt) keretek között. Ennek részét képezik a hazai vagy a külföldi forrásokból származó anyagi juttatások, illetve más módon történő elismerések (kitüntetés, oklevél,  emléktábla, szobor, utcanév, stb.).

 Ugyanakkor a kettős mérce itt is jelen van, hiszen a szovjet, a magyar és más nemzetiségű  kommunisták által elkövetett bűnökért nem történt felelősségre vonás, csupán egy mérhetetlenül leszűkített és szelektív „bocsánat-rebegés”.  A kisemmizett (megrabolt) földművesek (különös tekintettel a kulákoknak kikiáltott rétegre) kártalanítása elmaradt, a szovjet fronton hősi halált halt katonák hozzátartozóit alamizsnának is alig számító összeggel „kárpótolták”, a hadifogságból (az esetek többségében a GULAG-okról) hazatért, és másodrendű állampolgárokként kezelt katonáink rehabilitációja is elmaradt.

Az ’56-os forradalmárok szemét is „kiszúrták” annyi pénzzel, amennyit egy „öntudatos szochazás” el sem fogadna, és be sem tenné a lábát olyan (harmadosztályú kiskocsma színvonalához hasonló) helyiségbe, amilyent a „figyelmes és hálás” állam, az ’56-os szervezetek rendelkezésére bocsátott.

Talán jutott volna számukra néhány kulturáltabb objektum a hajdani MSZMP dáriusi vagyonából, de azokra azonnal „lecsaptak” a jogutód nélküli MSZP-sek, egy árva garast sem hagyva a jogutódságot  büszkén vállaló Magyar Munkáspártnak.

A „legvidámabb barakk”  kettős mércéjét legjobban kifejezi: a megtorlást irányítók, a pufajkások, a vérbírák, a smasszerek, a „megtollasodott” pártfunkcionáriusok vagy a Berecz-féle kvázi történész-ideológusok (és rokonságuk) helyzetének összevetése, az „ellenforradalmárként” kezelt (kivégzett, megkínzott, bebörtönzött, munkától és tanulástól megfosztott) hazafiakéval, valamint azok hozzátartozóival.

A rendszerváltozás utáni időszak kettős mércéjének jellemzéshez, egy az egyben átvehető az előző mondat, csupán az „ellenforradalmárként” szó elé kell „beszúrni” az „egykori” jelzőt!

 NAPJAINK KETTŐS MÉRCÉJE

A szélsőséges pártok megítélésének kérdésében - jelenleg is -, ugyanazokkal a reflexekkel találkozunk, mint az elmúlt évtizedekben. 

Tapasztalhattuk,  hogy egyes szélsőjobboldali (vagy annak kikiáltott) személyek, valamint kisebb csoportocskák megjelenése óriási „vihart” váltott ki a médiák döntő többségében, egy falra pingált horogkeresztről heteken át cikkezett a baloldali-liberális sajtó.

Mérhetetlen nagy figyelmet szenteltek annak, - az ivarérettségi fokot alig-alig elért leányzónak (Bácsfi Dianának) -, aki igen szerény külcsíni adottsága kompenzálásaként, jobbkarjának látványos, határozott és férfias lengetésével hívta fel magára a környezete figyelmét.

Ettől a nem kifejezetten nőies és idióta viselkedéstől, olyan hisztériába kezdtek az SZDSZ-es és MSZP-s elvtársak, mintha eljött volna a világ vége! Felrikoltozták a fél világot, „jó hírünket” keltve a rasszizmus, fasizmus és nácizmus újjászületésére utaló „tálalásukkal”: az antiszemitizmusunkra való hivatkozással, az állampolgárok közömbösségével, a rendőrség tehetetlenségével, a fasiszta öltözékek, szimbólumok és köszönési formák megjelenésével.

A hisztériával gerjesztett hullámok lassacskán lecsillapodtak, a kis csoport „felszívódott” de a zavart agyú bakfistól való félelem még mindig beárnyékolja az ötágú csillagból kreált vörös szegfűt, valamint a szabad madarak repülési zónáját(?).

És  – nem slusszpoénként – hanem a történelmi igazság szemléltetéséért, meg kell említeni, hogy egy csipetnyi félelmet nem érzett az MSZP és az SZDSZ, amikor a Thürmer-féle Magyar Munkáspárt átvedlett Magyar Kommunista Munkáspárttá, 2005. június 4-én!

Tették mindezt,- emelt fővel, büszkén és dacosan, az Internacionálét  é n e k e l v e , valamint a Szózatot D A L O L V A (!!!), miként az MTI-nek leadott közleményükből olvasható! Merthogy: a kommunisták az Internacionálét éneklik, a Szózatot pedig dalolják!  Nem kizárt, hogy a szifiliszes-szószátyár Lenin képe is megzavarta a viselkedésüket, ezért „váltottak” át dalolásba, mert  poshadt sörtől  és pálinkától bűzlő kiskocsmai környezetben érezték magukat…

Vajon mivel magyarázható, hogy az újszülött - őskővület-párt és Thürmer Gyula -, század annyi publicitást sem kapott, mint Bácsfi Diana, holott egy hivatalosan bejegyzett pártról van szó, irodákkal, vidéki szervezetekkel, saját lappal rendelkeznek, állami támogatást kapnak, nyilvánosan ünneplik (magasztalják) a Tanácsköztársaságot, a Népköztársaságot, és a parlamentben szeretnének randalírozni?

Thürmertől és pártjától tehát jobban kellene félni, mint egy tucatnyi sihedertől, hiszen gazdag tapasztalatokkal rendelkező, és osztályharcban megedződött tagságról van szó.  Vajon miért nem „visít” most a baloldali kórus? Hogyan fordulhat elő, hogy másfél évtizeddel a rendszerváltozás után színre lép egy kommunista párt?

Magyarországon? Ahol 1919-ben (133 napig) és 1945-től a ’80-as évek végéig: (1)gyilkoltak, (2)raboltak, (3)kisajátítottak, (4)loptak, (5)csaltak, (6)hazudtak, (7)padlást söpörtek, (8)kulákokat vertek, (9)sortüzeket
lőttek, (10)széleskörű megtorlást hajtottak végre, (11)idegen ideológiai maszlaggal zavarták meg a fiatalok és a felnőttek gondolkodását, (12)üldözték az egyházakat, (13)kirekesztették a hadifoglyainkat, és frontharcosainkat, (14)elvették a nemzeti ünnepeinket, (15)tiltották a külföldre utazást, a valutatartást, a nyugaton lévő rokonokkal való kapcsolattartást, (16)tiltották a tévé sugárzást hétfői napon, (17)tiltották és szankcionálták a nyugati rádióállomások hallgatását,  (18)mértéktelen nagyságrendű külföldi kölcsönökkel terhelték meg az állampolgárokat, (19)idegen címert és alkotmány „honosítottak”, (20)kialakítottak egy széleskörű erőszakkal és önkéntes alapon létrehozott besúgórendszert, (21)lemondtak a környező országokba  kirekesztett honfitársainkról, (22)meghamisították a történelmünket, (23)tiltották és büntették Trianon megemlítését, (24)ELÁRULTÁK A HAZÁT!  

Mit kellett volna még tenniük, hogy elhatárolódjanak az emberek ettől a nemzetellenes, felbecsülhetetlen károkat okozó bandától?  A felsorolt pontok közül egy is elég lenne ahhoz, hogy félreverjék a harangokat Gyurcsányék a kommunista párt látványos visszatérésének hírére, vagy a „veres csillag” használatát és egy Kádár szobor felállítását követelők provokatív próbálkozásaira.

A „készenléti kispajtások” sem fitogtatták erejüket, amikor Thürmer és elvtársai ünnepeltek az újpesti tanácsköztársasági emlékműnél, Kun Bélát és Kádárt dicsőítve, azzal a Kádár-féle baráti társasággal együtt, amely napi kapcsolatban van a „felhők felett lévő”, nagy kacsingatós hazaárulóval. A baráti társaság kettős mércéjére utal, hogy figyelmen kívül hagyják a szintén „felhők felett lévő” Nagy Imrét, aki viszont több mint 30 évvel korábban került arra a helyre, és elég sokáig várt arra, hogy köszöntse az újonnan érkezőt, és bemutatta neki azt a népes elvtársi gyülekezetet, ahol (a doyen) Rajk László vezetésével, egy rögtönzött kórus,- Erkel Ferenc, Hunyadi László c. operájának 1. felvonásából,-   „Meghalt a cselszövő, …” kezdetű dallal köszöntötte.

Valójában, ez a kettős mérce nem más, mint a közvélemény megtévesztése, az egykori bűnösökkel (vagy követőikkel) való cinkos összekacsintás és primitív képmutatás!  Thürmer Gyula – egyébként – barátságos, de némi infantilizmust, és a bolsevizmus iránti vakhitet sugárzó (derűs) tekintete, csupán azért harmonizál a mondókájával, mert a történelmet mérhetetlen szelektív módon ismeri (kezeli), és teljes mértékben képes függetleníteni magát az objektív valóságtól. Kun Béla magasztalásánál pl. elfelejtkezik a tömeggyilkosságokról, a nyugatra kirabolt államkasszáról, a Lenin-fiúk önkényeskedéséről, valamint arról is, hogy Kun Bélát saját főelvtársa (Sztalin) nyuvasztotta ki, és „kapartatta el”  egy dögtemető-féle helyre.

Thürmer, Kádár Jánost tartja a XX. század legnagyobb magyarjának. Természetesen igaza is lenne, ha hozzátenné, hogy Kádár volt történelmünk legnagyobb árulója és hazaárulója,százezrek kiüldözőjének okozója, a tudomány, technika és kultúra fejlődésének visszafogója, a kommunista tanok terjesztője, a legnagyobb külföldi kölcsönök begyűjtője, az emberek agyondolgoztatója és életkoruk döbbenetes nagyságrendű megnyirbálója, a kontraszelekciós káderpolitika megvalósítója, Losonczy, Nagy Imre, Maléter, Mansfeld, Pálinkás és más ártatlan személyek gyilkosa, a primitív életvitel kialakítója, a „kiemelt” kórházak, üdülők, uszodák, vadásztanyák, éttermek  létrehozója és   elsőszámú „törzsvendége”.  Legnagyobb volt még a hazugok és a hallgatni tudók között is!  1956 novemberében még azt hazudta a Kossuth rádióban, hogy Nagy Imrét semmiféle bántódás nem fogja érni, és saját kérésére őrzik, nehogy az ellenforradalmárok végezzenek vele, és a kormányra fogják.

Nagy Imre kivégzésének hírére finom kóser szilvapálinkát kortyolgatott, ugyan olyant, mint barátja és elvtársa, Rajk László kivégzésékor, amelyet Farkas Mihály elvtársával együtt közösen néztek végig. Meg is érdemli Thürmer tiszteletét és elismerését, edzett gyomor kell az ilyen dolgokhoz, Kádárnak és Thürmernek is!  

A kettős mérce alkalmazásánál említést érdemel a „korrekt” és pártatlan közszolgálat médiák hozzáállása (értékelése, hangoskodása vagy mélységes hallgatása) a következő (távirati stílusban felsorolt) kérdésekről: Teleki-szobor > Benes-szobor >Székhelyi ügy > roma szurkálások > meglévő Lenin, Szamuely, vörös csillag, élmunkás, stb. utcanevek >tanácsköztársasági emlékművek >Sztalin szobor avatás Oroszországban > szovjet himnusz zenéjének „rehabilitálása” > orosz államadósság kámforrá válása > elrabolt műkincseink > HM-ben eltűnt műkincseink >feleslegesen megvásárolt orosz haditechnikai eszközök > „szovjet szerda” műsor (szerdán és csütörtökön a Filmmúzeumban) >Berecz, Lakatos, Kapolyi, Fekete  és társaik visszasompolygása a közéletbe és/vagy a médiákba > Verebes István szereplései > Szabadság-téri szovjet emlékmű > VIP-listások  „visszatérése” > csecsen nép irtása >Gyurcsány meakulpázása Moszkvában.

Ha ugyanis figyelmen kívül maradnak a látszólag kisebb „fajsúlyúnak” vélt jelenségek, akkor gomba módra szaporodhat a számuk, és felbátorodnak az „árnyékban” meglapuló ortodox „balosok”.

Ami azt illeti,- az elmúlt években sorozatosan bekövetkezett „kisebb jelenségek” után, most egy maga nemében példátlan esemény robbant be: az egykori szocialista láger  tagjai között nálunk vette fel a kommunista nevet, egy szélsőbaloldali párt.

 Hazánkban 1948. június 12-től, vagyis 57 éve,  nem volt kommunista nevet viselő párt. Volt Magyar Dolgozók Pártja, volt Magyar Szocialista Munkáspárt, van Magyar Szocialista Párt, amelyek lényegében az egykori kommunista párt szocialista köntöst felvett (szavakban és tettekben ügyesen taktikázó) utódpártjai. Thürmer pártja csupán annyiban különbözik tőlük, hogy a meztelen valóságukban tetszelegnek a közvélemény előtt.

Az énekléssel és dalolással jól sikerült keresztelőjüket, sem a baloldali pártok, sem a jobboldali pártok (érdemben) nem kommentálták. Csend volt, szokatlan csend!  Vajon hány decibeles hangerővel rikoltoznának a politikusok és a médiák, ha valakik a nyilaskereszt használatának engedélyezését kérnék, vagy a Magyar Élet Pártja, a Nyilaskeresztes Párt vagy Nemzeti Front nevet vennék fel?

Ami a negatív „eredményeiket” illeti, egyik sem vehetné fel a versenyt a gyakran nevet változtatott Magyar Kommunista Párttal, ennek ellenére, sem az erkölcsi-politikai, sem pedig a büntetőjogi felelősségre vonást sem „úszta” meg a tagságuk vagy vezetőségük olyan „könnyedén”, mint a kommunisták.

Vagyis: ennek a kettős mércének az alkalmazása hordozza magában a legnagyobb veszélyt hazánkra, Európára és az egész világra!

 Prof. Dr. Bokor Imre.