Előszó.

Ha erröl Sztálin elvtárs tudott volna, megérhette volna ... alighanem a röhögéstől kap gutaütést. Avagy: a pórúljárt álgarázdák. Az alábbi cikk Bokor Imre személyes éményeiből villant fel egy kis epizódot, amely oly jellemző a magyar mentalitásra. Tükrözi egyben, hogy a "Nagy Testvér" hálójában a kisember akkor is ráb....ik, ha "kegyelmet" gyakorolnak vele szemben. Lássuk a históriát, amelynek humoros elemeit a szerző nem domborította ki. Ám a történet magáért beszél...

 
                                                 VISSZAEMLÉKEZÉS

J. V. SZTALIN HALÁLÁRA.

ÖVENKÉT ÉVE SZABADULT MEG A VILÁG AZ EMBERISÉG LEGGONOSZABB DESPOTÁJÁTÓL, BESÚGÓTÓL, TERRORISTÁTÓL, TÖBB SZÁZ MILLIÓ EMBER MEGNYOMORÍTÁSÁT VAGY LIKVIDÁLÁSÁT ELRENDELŐTŐL, VERŐLEGÉNYEK, GYILKOSOK IRÁNYÍ TÓJÁTÓL, KONCEPCIÓS PEREK KIAGYALÓJÁTÓL, GULAG-OK ÜZEMELTETŐJÉTŐL, DILETTÁNS HADVEZÉRTŐL,BOLYGÓNK „LÁNGESZŰ” VEZÉRÉTŐL,  RÁKOSI „ATYJÁTÓL”, BUDAPEST DÍSZPOLGÁRÁTÓL 
Tegyem hozzá, sokan siratták, mikor meghalt és sokan sírják vissza ma is.

 A történet 1953. február 25-én kezdődött, a Leningrádban lévő Katonai Híradó Mérnöki Akadémián. Részvevők: Balogh Béla, Bokor Imre, Krajcsovics Lajos és Mateisz Jenő (magyar katonatisztek), az Akadémia külföldi tagozatának hallgatói, Virág Ede alezredes (moszkvai magyar katonai attasé),  Muha ezredes (a külföldi fakultás parancsnoka), Romanov alezredes (a külföldi fakultás évfolyam parancsnoka), és négy albán katonatiszt.  A kételkedők megnyugtatására: a hitelesség jegyzőkönyvekkel bizonyítható.

A Híradó Akadémiára beiskolázott,- egy tucatnyi magyar híradó tiszt közül ketten úgy döntöttek (B. B. és K. L.), hogy családi okok miatt nem folytatják a tanulmányaikat és megkísérlik a hazatérést. A megoldás rendkívül bonyolult volt, mivel a HM illetékesei csak a szovjetek „eltanácsolási” átirata (α), a beépített besúgó jelentése (β), valamint súlyos betegség bekövetkezte (γ) esetében alkalmazták a hazarendelést.

Négytagú „frakciónk” (a legnagyobb titokban, az „ortodox” bolsevikok kikapcsolásával)) kidolgozott egy „harcászati tervet” az első (α) változatra, mivel a besúgónk személyét (akkor még) nem ismertük, betegségre pedig nem lehetett hivatkozni.

Taktikánk lényege az volt, hogy a katonai szállodában, „kreált” indokra hivatkozva, botrányt rendezünk egy külföldi csoportnál, „fenekestől” felforgatjuk a lakószobájukat, és összetörünk minden ott található törékeny (ingó) eszközt, ami a kezünkbe kerül, vigyázva arra, hogy sérülést ne okozzunk, de a „terep” a tatárdúlás utáni állapotokat tükrözze.

Akciónk számára egy négyfős albán csoportot szemeltünk ki, majd a pontosan megtervezett koreográfia szerint jártunk el, azzal (a rögtönzéssel) kiegészítve, hogy a vízzel és kóróféleséggel teli virágvázát, a ruhásszekrény egyik ajtaján lévő, tekintélyes méretű tükörhöz repítettük, az albánokat pedig „kivágtuk” a folyosóra, ahol több szemtanút is „begyűjthettünk” a lezajlott események várható rekonstruálására.

Tervünket, illetve várakozásunkat teljes siker koronázta! Az Akadémia Parancsnoksága rendkívüli eseményként, haladéktalanul jelentette a történteket Moszkvába a Vezérkarnak, amely a nagykövetségünket értesítette, ahonnan azonnal útbaindították a katonai attasét Akadémiánkra, hogy vegyen részt az ügy kivizsgálásában, és a Tiszti Becsületügyi Bíróság február 28-i (munkanapnak számító, szombati) tárgyalásán.

A tények ismertetése, elemzése, az „elkövetők”, a sértettek és a tanúk meghallgatását követően,- a Becsületügyi Bíróság úgy döntött, hogy a randalírozást kezdeményező két tisztet (B. B. + K. L.) el kell távolítani az Akadémiáról, a két „közreműködőt” pedig
„szigorú megrovás, végső figyelmeztetés”-ben kell részesíteni.

Katonai attasénk azzal a fenyegetésnek szánt ígérettel távozott szolgálat helyére, hogy a két persona non gratanak minősített személy (követségünkön tárolt) útleveleit megküldik a fakultás parancsnokságára, fenyítésünket pedig bejegyzik a személyi aktáinkba.

 A fakultás állománygyűlésén, – Muha ezredes „belső” parancsának felolvasásával,- ismertették (mindenki okulására) a Becsület Bíróság ítéletét, azzal a megjegyzéssel kiegészítve, hogy tartsuk szem előtt, a baráti hadseregek közti testvéri kapcsolat erősítését.

Még aznap este,- a Hotel Európa éttermében megünnepeltük a sikeres „elszakadási” akciót, majd a következő napokon mindent elkövettünk, hogy arcvonásaink a sajnálkozás és a megbánás jeleit tükrözzék a külvilág felé, különös tekintettel az albán tisztekre, akik értetlenül álltak az események előtt.

Március 3-án Sztalin betegségének híre elvonta a figyelmet rólunk, március 6-án pedig Sztalin halálának bejelentését követően megbolydult méhkashoz hasonlított az Akadémia. A tanítás szünetelt, könnyes szemű férfiak, síró-zokogó nők fel-s alá, ténferegtek, mintha narkós állapotban lettek volna.      

Fakultásunkon berendeztek egy ravatalszerű szobát, ahová Sztalin szobrát állították be, vörös lámpával világították meg, és kétórás váltásban (párosával) kellett díszőrséget állni a tiszteknek a szobor előtt.

Fakultásparancsnokunk intézkedésére a megfenyítettek nem róhatták le tiszteletüket a gipszfigura előtt, viszont a vétlen és sértett albánok abban a jutalomban részesültek, hogy többször is felsorakozhattak a díszőrségbe, tekintettel arra, hogy ez a procedúra március 9-ig tartott, amikor is Sztalin mumifikált földi maradványait elhelyezték a LENIN – SZTALIN mauzóleum légkondicionált helyiségébe, ügyelve arra, hogy Lenin Sztalintól jobbra heverjen.

Március 10-én, a velünk szimpatizáló évfolyam-parancsnokunk, Romanov alezredes, sajnálkozását kifejezve, közölte a két hazakészülődő barátainkkal, hogy megérkeztek az útlevelek Moszkvából, beszélt a vasúti katonai komendánssal, 2-3 napon belül meglesznek a jegyek a nemzetközi járatra, legyenek indulásra készen.

Nagy volt az örömünk az akció sikere miatt, kollégáink táviratot küldtek haza családtagjaiknak, jelezve, hogy hamarosan viszontlátják egymást.  Másnap „fehér asztal mellett” megtartottuk a búcsúvacsorát, és koccintottunk a „lóvá tett” orosz medve bőrére.

Két nap múlva,- évfolyamparancsnokunk lihegve és kopogtatás nélkül rontott be a szobánkba, örömtől ragyogó arccal közölte velünk, hogy érintettek vagyunk a Sztalin halálát követően kiadott általános amnesztiában, törlik a fenyítéseinket, „tiszta lappal” folytathatjuk tanulmányainkat. A vasúti katonai komendánsnak már telefonált, hogy tárgytalan a jegyigénylés. 

A amnesztia bejelentése annyira váratlanul ért bennünket, hogy „lélegzetünk elakadt”, és képtelenek voltunk örömet színlelni Romanov alezredes felé.  Viselkedésünket (szerencsénkre) annak tudta be, hogy otthoni elöljárónk retorziójától tartunk, mert megjegyezte, hogy kétszer nem büntethetnek ugyanazon tettért, s ezzel lezártnak vehetjük az ügyet, az albán csoport is „fátylat borít” a múltra! Még az összetört berendezések árát sem kell megtérítenünk.

Így léptünk közvetett kapcsolatba Sztalinnal, aki még halálával is képes volt ártani másoknak.  Egy csoportba kerültünk a köztörvényes bűnözőkkel, mert a politikai elítéltekre nem vonatkozott az amnesztia.  Ők csak több hónap, illetve év elteltével kerültek sorra, vagy még akkor sem, és „lemorzsolták” a kiszabott büntetésük minden napját, vagy a „repetával” megtoldott mennyiséget.

Nem akarom részletezni, hogy milyen jelzőkkel illettük az elhunyt szörnyeteget, kielemezvén azt is, hogy ha csak 2-3 nappal „tovább húzza” e világi küldetését, akkor amnesztia ide, amnesztia oda, rendeződött volna két társunk családi problémája.

A kevésbé tájékozottak számára tartozom azzal a magyarázattal, hogy az ’50-es évek elején, a Szovjetunióba beiskolázott tiszteket alaposan félrevezették az itthoni illetékesek. Előfordult, hogy két évig (!) nem engedélyezték a hazautazást (hazalátogatást), sőt akkor sem adták ki az útleveleinket, ha saját pénzünkön  utaztunk volna haza néhány napra, (nagyobb ünnepek alkalmával). 

                                                                     Megjegyezte és lejegyezte: Prof. Dr. Bokor Imre. 

Sztalin 1953. március 5-én, 21.50-kor halt meg,  tévedésből lett március 3-ra datálva a reggeli híreikben elhangzott március 3-i dátum.

Epilógus:
Életünk útjához nem magunk váltjuk a jegyet. Sorsunk sinpárján haladunk. Utunkat ennek oszlopai jelzik, jelölik. A madáchi "ember küzdj és bízva bízzál" esetleg csak azt jelenti, tanúljuk meg elviselni sorsunkat. Közben néha nevessünk is. Én magam igyekszem a dolgokat humoros oldalukról szemlélni. Így fedeztem fel Bokor Imre komoly [!] írásában a "humoros" elemeket.

Sz. Gy,