„Harminckét évem elszelelt / s még havi kétszáz sose telt. / Az ám, / Hazám!”...S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad - / édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!” [József Attila]

Az ám, Hazám!

Lassan végzek Szolzsenyicinnel. ["EGYÜTT" II. kötet, "Oroszok és zsidók a Szovjetunióban."]. Ötszázhetvennégy oldalról van szó. A lassúság oka az oldalak nagy számán túl, az iró fenomén általában tisztelt, ám olvasása közben ezerszer elátkozott, szokása: a szövegnek jegyzetek százaival való teletüzdelése. Ezeknek "kénytelen" az ember utána nézni - rongyosra lapozván a könyvet. [Az irói tisztesség netovábbja viszont a felhasznált források elkülönitése a saját szövegtől és az előbbiek feltalálási helyeinek kinosan pontos megjelölése. Kézenfekvő mennyire növeli ez a módszer az irott mű hitelességét. Kinlódva irhatott tehát Szolzsenyicin is. Mikor olvasom, azt mondom: úgy kell neki, megérdemelte...]

Igértem és betartom, hogy visszatérek Szolzsnyicinre. A szamárfűl már a 487. oldalnál van! Nem állhatom meg azonban egy kis izelitő közreadását és körbemagyarázását.

A könyvből vett textus a következő.

"Persze, hogy nemzetet és országot is lehet 'szeretni' korántsem egyet,
sőt akár tizet is. De 'hozzátartozni', a fiának lenni csak egyetlen hazának lehet, mint ahogy csak egyetlen anyja lehet az embernek." [456. old.]

És ennek olvastán jő az asszociáció. Rohanás a polchoz. Megvan! Schulhof Izsák: "Budai Krónika". 1686-ban iródott héberűl. Kiadta a Helikon 1981-ben.

Mindjárt azzal kezdi. "Én akkor Buda szent gyülekezetében laktam. A város a török birodalom uralma alatt állott, s lakozásunk viruló volt, akár a zöldellő olajfa, biztonságos és nyugalmas. Valóban elmondhattuk: 'ki ki a maga szőlőlugasában, a maga fügefája alatt' tanyázhatott, nem volt ártás az országban." [5.old.]

A 150 éves megszállás, ezalatt az ország elnéptelenedése, ezek szerint csak a gójok baja volt. [Igaz, köztük is akadt néhány olyan jobb-liberális geci, aki szobrot emeltetett a hóditó török szultánnak Szulejmánnak.]

De olvassuk tovább Isaacot.

"...mert a budai zsidók önként és öntudatosan vállaltak közösséget a törökökkel. Nemegyszer fegyvert ragadtak városuk védelmében."

A történelem persze nem támogatja a tartós idilleket. Eljövend tehát Buda ostroma. És mit tesz isten, az ostromló keresztény (!) hadak megint kipécézik szegény ártatlan zsidókat.

"... Ha magyarok, németek, és csehek kezébe kerűl ... egy zsidó, azt felnyársalva megsütik." Az ostrom vége sem túl vidám, a fügefa alatt hűsölők szempontjából.

"...Négyszáz fogságba esett zsidó hajón volt ... A huszárok vakmerő tömege odament ... Kivont karddal hirtelen a hajóra rohantak ... Sokat megöltek, többen a vizbe ugrottak és belefulladtak." [64.old.]

A nevezetes 1686-os esztendőről megemlékezik a nagy iró és mesemondó Jókai Mór is, "A Magyar Nemzet története regényes rajzokban" c. művében. [Akadémiai Kiadó 1968.]

"Buda vára 145 esztendei török uralom után ismét Magyarország fővárosává lesz. Büszkén hangzik fel a 'te deum laudamus' és a Dunába fojtott zsidók halálorditása." [II. kötet 144.old.]

Itt azonban nem egy pont következik, hanem két teljes kipontozott sor. Móricz épp e pontoknál felejtette volna el, hogy a történész alapvető erkölcsi kötelessége, ha már pennarágásba fog, nem csupán annak megirása, mi történt, hanem annak megvilágitása is, miért történt?

Hos hirlik, hogy példáúl a török katonaság tábori bordélyait és a szerájokat, háremeket Izsákék látták el friss pipihússal, amikor épp nem
hűsöltek a fügefák alatt. Igy már egészen más a leányzók fekvése. Mindazonáltal a kegyes utókor megteheti - ha már fővárosunk b'Judapest lesz - hogy a halálhajó mását betonba ágyazza a Dunán [mint az oroszok az Aurórát], és a szentistvánnapi körmenet egy gajdolásnyi időre megáll a Dunaparton. Má' mért is ne?

De még nincs vége az asszociációknak.

Eszembe jut egy hatkötetes mű [cca. 3500 oldal] amit pillanatnyi elmezavaromban antikváriumban vettem régen, tizenötezerér'.

Cime: "A zsidók egyetemes története". Összeállitotta Dr. Kohn Sámuel. A szerzőket nem sorolom fel, csak emlitem, van közöttük Bernstein, Adler, Edelstein, Klein és Singer. Egyszóval kóser társaság.

Kohnék irják a következőket.

"Egy zsidó, aki a kereszt országaiban kétségkivűl máglyán halt volna meg, országokra kiható befolyásra tett szert a félhold birodalmában, hercegi rangra emelkedett és uralkodott sok százezer keresztény fölött.
[VI. kötet 307.old.]

Ez a "szabadság - egyenlőség - testvériség" valódi tartalma zsidó értelmezésben. Persze most, hogy a Vatikán is behódolt, újra be lehet telepedni a fügefák alá Európában is. Erdőék meg majd körülfüstölik - zsolozsmázzák őket.

Azután.

"A zsidó nép életét csaknem kétezeréves szétszóratása idején legtalálóbban a 'polyp' éltéhez lehetne hasonlitani. Jóllehet sokszor megsebezték, sőt szét is darabolták, a test egészétől eltépett egyes tagok nem senyvedtek el, hanem önálló életet kezdtek, szervesen tovább fejlődtek, sőt új alakulások csirái támadtak." [U.o. 409. old,]

Ez találó, ez a polyp. Még visszatérek rá!

Továbbá.

"... A középkor kulturnépével az arabbal együtt Spanyolországba költöztek és a 'barbárságban élő Európának' tanitómesterei lettek."

Tetszenek érteni? Arról a "keresztény Európáról" van szó, amelybe István a király mint bezupált német lovag, a "keresztes" martalócokat behiva, tűzzel vassal, hóhérbárddal beterelte Árpád szabad, ámde "pogány" népét a barbárság karámjába.

[Más kérdés, hogy az arab - zsidó tanitóskodás a "szent inkvizició" tobzódásába torkollott. Persze a derék tanitók ebben - mint mindig, mindenütt - teljességgel ártatlanok voltak.]

Mindezt azért bocsájtom előre, mert sok tézist, amelyeket Szolzsenyicin idézetekkel dúcol alá és gondosan indokol, magától értetődővé, vagyis evidenssé tesz: a másság tehát valóban azt jelenti, ők tényleg mások. Minden egyéb ebből következik.

Tehát, tovább rágom magam a műbe. Remélem hamarosan kibukkanok a végén.

2005.08.28.

Sz. Gy.