Szerkesztői üzenet.

Az alábbi történet a póruljárt purifikátorról szól, aki prédikációiban ostorozni merészelte a romlott Egyházat.

A máglya, amely Savonarolát elemésztette, 1498. május 21-én lobbant fel. Az ítéletet hozó VI. Sándor pápa az eretnek valamennyi munkáját betiltotta, ám ezt X. Leó (Lorenzo Medici második fia) már 1520-ban felülbírálta. Luther kiadta egyik fő művét, a Jeremiás siralmai-kommentárt, mint a pápaság elleni érvek bőséges tárát; egy másikat, a Kereszt diadalát viszont a protestantizmus elleni harc legádázabb intézménye, a jezsuiták vezette Propaganda fidei kötelező kézikönyvvé tette minden plébános számára. A Savonarola életművéről folytatott vita ma is tart, de a legfrissebb hírek szerint nem lehetetlen, hogy az eretneket még az ezredforduló előtt szentté avatja az Egyház.

(Ez szerfölött épületes lesz - teszem hozzá.)

A történelmi háttér.

"A renaissance kora, fõként a XV. század, szégyenletes süllyedésben látta „Péter székét”. Az ekkori pápák a megújult mûvészetek és tudományok pártolásával fényes nevet szereztek ugyan a mûvelõdés történelmében, de lelki, egyházi feladataiknál kisebb gondjuk is nagyobb volt. Tisztán világi fejedelmeknek tekintették magukat s legfõbb céljuk az „egyházi állam” hatalmának növelése és a saját családi érdekeik elõmozdítása volt. E célok érdekében a legönzõbb politikát folytatták. Kegyetlenségben, erõszakosságban semmivel sem maradtak el a többi olasz renaissance-fejedelmek mögött. A pápai udvar valóságos bûntanya lett, ahol szemérmetlenül tobzódott az arany- és vérszomj, az élvezetvágy és a hitetlenség. VIII. Ince nagy ünnepélyességekkel házasította ki a Vatikánban a saját gyermekeit s hivatalos tekintélyével szentesítette a boszorkányhitet; II. Bajazid török szultántól pedig 40,000 arany évdíjat húzott azért, mert annak testvérét, a trónkövetelõ Dsemet fogvatartotta. VI. Sándor és fia Borgia Cézár cégéres gonosztevõk voltak: hatalom- és vagyonéhségük csillapítására rendes eszközük volt a tõr és a méreg. II. Julius pedig, a renaissance mûvészetének egyik legnagyobb pártfogója, szenvedélyes hadvezér volt, aki még aggastyán korában is maga állt seregei élére; de éppen nem volt „Jézus Krisztus jó vitéze”, már csak azért sem, mert kicsapongásai miatt vérbajban szenvedett." (RÉVÉSZ IMRE Az õskeresztyénségtõl az ellenreformációig 7.)

Hogy mi köze ennek a honlapszerkesztéshez? A válasz pofonegyszerű legfőbb ideje ismét elővenni az ostort! A Comment szemléletmódja, következésképp tartalma e felismerés jegyében változni fog!

2004.11.28

Szeszák Gyula.