A TURNER NAPLÓK

Szerfölött fúrcsa irományt kaptam nemrég Szász Lórándtól, a "Turner Napló" első fejezetét. Beleolvasva az az érzésem támadt, mintja Jack London "Vaspata" című könyvét olvasnám: egy képzelt históriát Amerikáról (ami olyan valószerű, mintha megtörtént volna).

"Lóri!

Most dolgozom át a "naplót". Közben olvasgatom is. Képzeld, Jack London könyve a "Vaspata" jut az eszembe. Épp ezért kérdezem: horrorisztikus irodalom, vagy tényleirás e a napló?

A tálalás szempontjából ez döntöen fontos.

Jött a válasz: "tényleírás". Hát', mégsem voltam megnyugodva. Kissé utána jártam a dolognak és a következők derültek ki egy tanúlmányból.

Perecz Tamás:
Terrorista kézikönyv vagy a szélsőjobb bibliája? - gondolatok a Turner Diaries-ről.

"9:02 (Oklahoma City), az Alfred P. Murrah szövetségi épület romokban hever, akárcsak az a hit, miszerint Amerika védett a terrorizmussal szemben" – tudósítottak 1995. április 19–én a világ hírügynökségei. Mindez az emberek többsége számára szeptember 11–ét megelőzően a legrosszabb rémálmot megtestesítő eseményt jelentette. A Turner Diaries szerzője – Dr. William Pierce - fantáziájában azonban már 1975–ben - mintegy 20 évvel korábban - megfogant számos más erőszakos látomással együtt az a vízió, melyet 1995–ben aztán az oklahomai merényletként ismert meg a világ. Pierce 1978–ban megjelent könyve a Turner Diaries, melyet joggal neveznek a szélsőjobboldal bibliájának, megjelenése óta számos erőszakos bűncselekmény, köztük az oklahomai, majd a szeptember 11–i terrortámadás elkövetői számára szolgált szellemi inspirációként vagy éppen konkrét ötletek forrásaként.

A Diaries a szélsőjobb bibliája címet nemcsak tartalma alapján, hanem hatását tekintve is kiérdemelte. Szellemi inspirációs hatása elsőként a '80–as években volt kimutatható, egy Amerikában működő, bankrablásokat, robbantásokat és emberöléseket egyaránt elkövető szervezet, az Order kapcsán, mely névválasztásával is deklarálta a Diaries eszméi iránti elkötelezettségét. Az Order által elkövetett bűncselekmények közül a legismertebb a denveri rádiós műsorvezető, Alan Berg meggyilkolása volt. Az Order tagja egykori Aryan Nations tagok voltak, a csoportot vezető Robert Mathews pedig a Pierce vezette National Alliance regionális képviselője volt. A csoport felbomlása 1984–ben következett el, amikor Mathews az F.B.I.–jal folytatott tűzharc során életét vesztette, a csoport többi tagját pedig bíróság elé állították és elítélték. 1992–96 között az Aryan Republican Army által elkövetett mintegy 22 bankrablás és robbantás kapcsán merült fel ismét a Turner Diaries, mint az elkövetők szellemi tápláléka. Ezzel párhuzamosan leplezték le a The New Order elnevezésű csoportot is, melynek tagjai gépfegyvereket gyártottak, s az F.B.I. megfigyelései szerint tervet dolgoztak ki antirasszista, zsidó jogvédő szervezetek, így a Southern Poverty Law Center, az Anti–Defamation League és a Simon Wiesenthal Center székházainak felrobbantására.

Ami igazán ismertté tette Pierce könyvét az természetesen az 1995–ös oklahomai merénylet volt, melynek forgatókönyve gyakorlatilag teljesen megyegyezik a könyvben leírtakkal. A merénylet elkövetője, az elítélt, majd 1997–ben kivégzett Timothy McVeigh is előszeretettel hivatkozott a Diaries–re, azt azonban mindvégig tagadta, hogy a könyvért rasszista jellegénél fogva rajongott volna, sőt kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy szemben a Diaries–ben leírt cselekménnyel, tettének nem volt rasszista motivációja.

Kevésbé ismert, hogy 1998–ban ismét felbukkant a Diaries, mint az elkövetők által sokat idézett és hivatkozott mű, az Aryan Brotherhood elnevezésű szervezet tagjai által Jasperben, Texasban elkövetett, emberölés kapcsán, melynek áldozata egy fekete férfi volt, akit az elkövetők terepjárójukhoz láncolva húztak végig az úton, miközben azt kiáltozták, hogy "Ma kezdődik a Turner Diaries".

Minden idők legtöbb áldozatot követelő merénylete, a szeptember 11–ei terrortámadás kapcsán sincs szükség túlságosan fejlett asszociációs készségre ahhoz, hogy felfedezzünk némi párhuzamot a regénybeli főhős messianisztikus végzetét beteljesítő, a Pentagon ellen elkövetett öngyilkos merénylettel.

A Diaries karrierje tehát nemcsak a könyvesboltok polcain töretlen. Az a tény pedig, hogy a kirívóan erőszakos, vagy nagyszámú áldozatot követelő rasszista cselekmények elkövetői között időről–időre akadnak olyanok, akik a Diaries–t jelölik meg inspirálójukként, a fenti rövid áttekintés ismeretében nem mondható meglepőnek. Ami pedig Pierce–nek az előbbi cselekményekhez való viszonyát illeti, elegendő, ha belehallgatunk az American Dissident Voices néhány korábbi adásába. Nem fogunk csalódni.

A "liberális" sajtó bevett módszere, hogy rövid (esetleg hosszú) "áttekintést" nyujt arról, amit lepocskondiáz. Ugyancsak a "liberális" szemléletmód jellemzője, hogy erkölcsi kérdésekben javíthatatlanúl ambivalens.

Mert hát mi is a terrorizmus: erőszak alkalmazása abból a célból, hogy az erőszak által kiváltott félelem mást vagy másokat valaminek a megtételére, vagy valaminek az eltűrésére kényszerítsen.
Ez, a logika szabályai szerint, feltételezné hogy minden terroristát fel kell kutatni, el kell fogni és be kell csukni, esetleg ki kell végezni.

Dehát nem így működik a dolog! A legvéresebb kezű terroristákból miniszterelnökök lesznek, főleg Izraelben. Sőt sikerrel pályáznak időnként a Béke Nobel Díjra is. Kedvencem Sharon már miniszterelnök, de nem lepődnék meg, ha a Díjat is megkapná. Róla már írtam. Most elődjéről Beginről idéznék egy kitűnő szerzőtől Révffy Lászlótól. A szerző a WTC elleni támadás miatt kitört "terrorpánik" kapcsán szükségesnek látja az időkerék visszaforgatását.

"Legyen szabad visszafordítani az idô kerekét, és megemlékezni pár szóban egy igazi terroristáról, akit valójában nevezhetünk a terrorizmus szülôapjának. Ugyanis a háborúkban a katonák szemtôl-szembe harcolnak egymással, és nem alattomosan, ahogy ez divat lett a 20. században. A terrorizmus szülôapja 1913-ban szüle-tett Oroszországban, Brest-Litovsk városában, neve: MENACHEM BEGIN.

Mivel mint hithű cionista, aki elkötelezett híve egy zsidó állam megalapításának Palesztina földjén, 1944-ben elhagyja a Brit Hadsereget, és csatlakozik az úgy-nevezett IRGUN ZVAI LEUMI nevű cionista terrorista csoporthoz, ahol rövidesen vezetôként tűnik ki terrorista atrocitásokkal, amiket csoportjával a legkegyetlenebb módon hajt végre.

1946. április 25-én TEL AVIV városában éjszakázik egy angol katonai autó, több alvó angol katonával. BEGIN és terrorista csoportja meglepi az alvókat, és a gépkocsiparkban legyilkolják az angol katonákat.

1946. julius 22-én BEGIN terrorista csoportja felrobbantja a KING DAVID Hotelt. 97 halott, akik között vannak angol katonák, ápolónôk és arab polgárok. A sebesültek száma több száz, akik közül a legtöbb egy életre nyomorékká vagy vakká válnak.

1947. március 31-én BEGIN terrorista csoportja elôre kitervezett bombázást hajt végre a Jeruzsálemi tiszti klubban. Tíz ártatlan áldozata van az aljas merény-letnek.

1947. április 18-án BEGIN terrorista csoportja katonai kórházban helyez el bombát. Az áldozatok száma ismeretlen.

1947. április 20-án BEGIN terrorista csoportja VÖRÖSKERESZTES KÓRHÁZAT bombáz. Az áldozatok száma ismeretlen.

1947. julius 12. BEGIN terrorista csoportja elrabol két angol katonát. Név szerint Mervyn PAICE-t és Clifford MARTIN-t. Elôször megkínozzák ôket, majd megölik a két 19 éves, ártatlan katonát. A gyilkosság után a holttestekben robbanószert helyeznek el avval a szán-dékkal, ha megtalálják a holttesteket, még több áldozat haljon meg. Szerencsére tervük nem jár sikerrel.

1947. szeptember 16-án BEGIN terrorcsoportja Tel Avivban kirabolja a BARCLAY Bankot. A rablás közben a támadást megakadályozni akaró három rendôrt, akik már sebesülten fekszenek, kegyetlenül meggyilkolják.

Az angol kormány a BEGIN névre hallgató tömeg-gyilkos terrorista fejére 50 ezer dolláros vérdíjat tűz ki, de elfogni nem tudják.

1948. februárjában BEGIN terrorcsoportja Jeruzsá-lemben meggyilkol három sebesült rendôrt a kórházi ágyon.

1948 április 10-én BEGIN terrorcsoportja megrohanja a DEIR YASSIN nevű (arab) falut, és a védtelen, fegyvertelen lakosságból kegyetlenül megölnek 254 ártatlan embert. A terrorakció célja, hogy a palesztinai arabok félélmükben hagyják el a házaikat, hazájukat. Az áldozatok között volt 25 állapotos asszony. A Vöröskereszt a helyszínen 150 megcsonkított holttestet talál.

Nálunk persze csak Lidicéről és Oradourról hallani, ahol háborús megtorlás történt. Igaz, Begin
műfaja inkább a "békés" megtorlás volt.

1977-ben ... az egykor körözött terrorista tömeggyilkos, mint Izrael miniszterelnöke megérkezik az Egyesült Államokba, mint ünnepelt vendég. A meghívást az akkori USA elnöknek, Jimmy Carternek köszönheti, – vörös szônyeges bevonulással – a Fehét Házba. Dicsôség neked demokrácia!" Stb., stb.

Mindezek után a slusszpoén, Begin megkapja a Béke Nobel Díjat. A vén Európa, a "büszke nő", riszálja így a farát a gazdag urak kedvére. Megnyugtató és felemelő nemde? Nemszavazó népünket épp oda terelik, ahol a jókat imígyen felmagasztalják, a rosszakat pedig megbüntetik. Másik (irodalmi) nobel díjasunk Kertész Imre épp ma jelentette ki a televízióban, hogy "az emberiség sohasem fogja kiheverni a holocaustot" Hát ha ebbe a társaságba beágyazódunk tényleg nem fogjuk kiheverni. Anyagilag biztos nem.

A téma kapcsán egy kérdés kezd motoszkálni az ember fejében. Hát létezik egy "másik Amerika" is. Úgy tűnik igen. Akkor viszont előbb utóbb fel kell harsannia a kiáltásnak: "halál minden terroristára"!

Ezek után következzék a hírhedt napló első fejezete. Előre jelzem, hosszú (!) és csak erős idegze
tűeknek ajánlott, lehetőleg szülői felügyelet mellett.

A TURNER NAPLÓK

A Turner Naplók a világ elnyomói szempontjából a leg veszélyesebb könyv a világon. Az FBI a fajvédő jobboldal

bibliájának hívta – minden valamit tevő egyén a nyugati világban elolvasta. Olvasói

között megtalálható Tim McVeigh és Robert Matthews akik életüket adták az ottani zsidó hatalom elleni küzdelemben. Reputáció szerint egy könyv amelyet el kell olvasnia minden jobbosnak hogy igazán ”értsen” dolgokat, és az a mű ami langyos amatőrökből ellenségeink elleni küzdelemre kész, képzett, és a küzdelem minden fázisára kész megkeményedett harcosokat csinál..(már ha van miből) . A baloldali kép a vienami veteránt és "művét" ábrázolja. A jobboldali pedig a kivégző ágyat, ahol a halálos méreginjekciót beadták neki. A kivégzés szűkkörű nyilvánosságot kapott. Az elhunytak hozzátartozói "alanyi jogon" végignézhették a látványosságot.

A Turner Naplók fő értéke a bennük található elvi - létvalósági, társadalom tudományi, és élettényi valóságok, a könyv hősei által használt módszerek olyan módon mint ahogy a könyvben alkalmazva vannak nem lennének alkalmasak a Kárpát medence problémáinak megoldására, az elcsatolt területeken nem mert az ilyen módszereket csak a többséghez tartozó csoportok használhatnak csak sikeresen egy elnyomó kissebség ellen, és Magyarországon nem mert ez szükségessé tenné hogy teljesen tönkre tegyük az országot gazdaságilag és katonailag ami után ki lennénk más országok általi, vagy a kissebségi elnyomóink nemzet-közi támogatói általi inváziónak szolgáltatva – ezért – de nem azért mert elítéljük kimondhatatlanul bűnös és gonosz idegenek és mindenre kapható gazember kisegítőik általi elnyomások elleni önvédelem és felszabadulás (vagy akár igazság tevés) bármilyen módszerét - nincs szándékunkban ilyen módszereket szorgalmazni a könyv terjesztésével.

Vagyis a könyv terjesztése csak a benne található elvek és tudás terjesztését szolgálja, - nem a benne található módszerek alkalmazására való szándékot tanúsítja vagy erre ösztönzést. A Turner naplók egy remek és élvezhető kaland regény amely a való világ tényeit fejezi ki és illusztrálja, érteti meg, remek módon, nem lenne szabad egy egyén sem legyen az igaz Magyar nemzeti oldalon aki nem olvasta, és jó lenne ha mindenki aki megkapja tovább adná.

Az MFHM csapat

The FBI has labeled The Turner Diaries "the bible of the racist right" but at least under the U.S. Constitution you have the right to freely purchase and read this book there. Anyone found distributing the Turner Diaries in the United Kingdom (and most other European countries) will be arrested, charged and most probably face a lengthy prison sentence under the Jew-devised 'Race Relations' and 'Public Order' acts: tyrannical laws that deny us as Whites the right to criticize State-enforced race-mixing, multi-racialism and even immigration! The Turner Diaries is the most controversial book in the Western World today and it's a book unlike any you will have read before!

Az FBI a Turner Naplókat a ”fajvédő jobboldal bibliájának” bélyegezte meg, de legalább az Amerikai Alkotmány miatt ott jogod van szabadon megvásárolni és olvasni ezt a könyvet. De ha valakit rajtakapnak hogy terjeszti a Turner Naplókat Angliában (és sok más Európai országban) lehetséges hogy le lesz tartoztatva és börtönbüntetéssel kell szembe nézzen a zsidók által össze eszkábált ”faji viszonyok” és ”közrend” törvények : azon zsarnoki intézkedések alatt amelyek megfosztanak minket fehéreket attól a jogtol hogy kritizálhassuk a lakosságra államilag erőszakolt fajkeverést, ”Faji sokféleséget”, és még a színes emigrációt is…

A Turner Naplók a leg vitatottabb könyv a nyugati világban, és egy olyan könyv amelyhez hasonlót nem olvastál még!

A Turner Naplók

1991 szeptember 16. Ma végre elkezdődött! Oly sok év beszéd, és semmi más csak beszéd után végre megvolt az első akciónk.

Háborúban állunk a Rendszerrel és ez már nemcsak a szavak háborúja. Nem tudok elaludni ezért inkább papírra vetem a gondolataimat. Itt nem biztonságos hangosan beszélni. A falak túl vékonyak, és a szomszédok furcsállnának egy késő esti konferenciát, lehet fülelnének is... Mindamellett George és Katherine már elaludtak. Csak Henry és én vagyunk fenn, de ő csak a mennyezetet bámulja.

Nagyon feszült vagyok. Annyira kivannak az idegeim, hogy alig tudok egyhelyben ülni. És fáradt vagyok. Hajnali fél hat óta fenn vagyok, amióta George hívott hogy megkezdődtek a letartóztatások, és most már éjfél is elmúlt. Egész nap élesben és akcióban voltam.

De ugyanakkor vidám is vagyok. Végre tettünk is valamit! Hogy meddig fogjunk birni a harcot a Rendszer ellen ezt senki sem tudja.. Lehet, hogy holnap minden csuful véget ér, de így nem szabad gondolkodnunk. Most, hogy nekiálltunk, folytatnunk kell a terv szerint amely előkészítésén oly gondosan dolgoztunk a két évvel ez előtti razziák óta.

Milyen csapás volt az nekünk. És, mennyire megszégyenített! Az a sok bátor beszéd hazafiak által: "a kormány sose fogja elvenni a fegyvereimet" és csupán alázatos alávetés és engedelmesség, amikor mégis megtörtént.

Ugyanakkor viszont, talán bátoritania kellene annak a ténynek hogy 18 hónappal azután hogy a Kohn rendelet (törvény) megfosztott a Demokráciával járó fegyver tulajdonlási és önvédelmi jogtol (az Egyesült Államokban) még mindig annyiunknak voltak fegyverei...Csak azért nem tudott a kormány keményebben fellépni ellenünk a razziák után mert olyan sokan voltunk akik dacoltunk a törvénnyel és elrejtettük a fegyvereinket ahelyett hogy átadjuk őket..

1989. November 09. sosem fogom elfelejteni azt a szörnyű napot. Reggel ötkor kopogtattak az ajtómon. Teljesen gyanútlan voltam ahogy felkeltem hogy nézzem meg ki az.

Kinyitottam az ajtót és négy Fekete nyomult be a lakásba, mielőtt meg tudtam volna őket állítani. Az egyiküknél egy baseball ütő volt, másik kettőnek pedig egy-egy nagy konyhakés volt az övén átdugva. Amelyiküknél a baseball ütő volt, hátralökdösött egy sarokba és az ütőt fenyegető módon fel tartva őrzött ott engem, amíg a másik három elkezdte szétszedni a lakásomat.

Az első gondolatom az volt hogy rablók. Az efféle rablások tulságosan is gyakoriak lettek a Kohn rendelet óta, Négerek csoportocskái rendszeresen tolakodtak be fehér otthonokba hogy raboljanak és erőszakoljanak, tudván hogy még akkor is ha az áldozataiknak van fegyvere nem merik ezeket használni ((idejében, hogy megalítsák őket mielőtt tul késő lett volna minden ellenállásra – pl már le vannak kötve vagy örzi őket valaki egy sarokban egy késsel)).

Aztán a férfi, aki rám vígyázott elővett valami igazolványfélét és tudósitotta velem, hogy ő és a cinkosai “különleges rendőri biztosok” az Észak Virginiai Emberi Viszonyok Tanács szolgállatában. Azt mondta, hogy lőfegyvereket keresnek. Nem tudtam elhinni. Ez egyszerűen nem történhetik gondoltam.. Aztán észrevettem, hogy a bal karjuk köré egy egy világos kék rongy van karszalagként felkötve. Ahogy kiborították a fiókokat a földre, és kiráncigálták a bőröndöket a szekrényekből nem foglalkoztak azokkal a dolgokkal amelyekkel rablók törődtek volna: az új villanyborotvámmal, egy értékes arany zsebórával, és egy tejes doboz tele 10 centesekkel. Ők valóban fegyvereket kerestek!

Rögtön a Kohn rendelet után, mi mindannyian a Szervezetben a fegyvereinket és lőszereinket elrejtettük olyan helyeken ahol nem volt valószínű hogy megtalálják őket. A mi egységünkben mi gondosan bezsíroztuk a fegyvereinket, egy nagy olajos hordóba zártuk őket, és egy igen fárasztó hétvégét teljesen azzal töltöttünk, hogy a tőlünk kb. 320 km-re lévő Nyugat – Pennsylvaniai erdős vidéken egy 2,5 m. mély gödörben elástuk őket.

De én megtartottam egy pisztolyt. Elrejtettem a .357-es Magnumom, hozzávaló 50 tölténnyel a nappali és a konyha közötti ajtókeretben. Két kilazult szeget kivéve, és elvéve az ajtókeret egyik deszkáját hozzá tudtam férni nem egészen két perc alatt szükség esetében. Lemértem az időt.

De egy rendőrségi razzia során soha sem találnák volna meg. És ezek a tapasztalatlan feketék még egymillió év alatt sem találták volna meg.

Miután a három aki kutatott már minden nyilvánvaló helyet átkutatott, nekiálltak az ágy matracaimat és a divány párnáimat felhasogatni. Hevesen tiltakoztam ez ellen, és egy másodpercig az is megfordult a fejemben hogy tönkre verem őket. Körülbelül ugyanekkor valami zavargás hallatszott be a folyosórol.. A keresők egy másik csoportja egy puskát talált az arrébb lakó fiatal pár lakásában az ágy alá rejtve. Mindkettő meg lett bilincselve és a lépcsők felé tuszkolták őket. Mindkettőjükön csak alsónemű volt és a fiatal nő azt hangosan panaszkodott arrol a tényről, hogy a kisbabája egyedül maradt a lakásban.

Egy másik férfi jött be a lakásomba. Ez egy fehér volt, de egy igen sötét színarányba. Rajta is volt egy kék karszalag, és egy aktatáska és egy papírtartó táblácska is volt nála. A feketék tisztelettel köszöntötték és jelentették a kutatásuk negativ eredményét: “nincs semmi itt, Tepper úr”.

Tepper végighúzta az újját a nevek és ajtószámok listáján amelyek a táblácskán levő papírra fel voltak irva, amíg az enyémhez érkezett. Utálkozó pofát vágott. “Ez rossz alak”, mondta. “Ez rasszistaként van számontartásba véve . Kétszer volt bejegyezve a Tanács által. És nyolc lőfegyvere volt a tulajdonában amelyeket soha nem adott be..”

Tepper kinyitotta az aktatáskáját és elővett egy kb. cigarettás doboz nagyságú fekete kis tárgyat amely egy hosszú dróttal volt kötve egy az aktatáskába levő elektronikus műszerhez. A fekete tárggyal széles mozdulatokkal vizsgálta végig a falat, mialatt a táska egy tompa zugó hangot adott ki. Ez a zugó hang egy magasabb frekvenciába ment át valahányszor a kis készülék megközelitette a villanykapcsolót, de Tepper meggyőzte magát, hogy ezt a hangemelkedést a villanyvezeték összekötődést borító fémdoboz, és a falban lévő vezetékek góca okozza. Folytatta a fal vizsgálatát.

Ahogy elérte a konyhai ajtófélfa bal oldalát a kis készülék éles sivító hangot adott. Tepper izgalmában röffentett, és a feketék egyike kiment és néhány pillanat múlva egy nagykalapáccsal és egy feszítővassal tért vissza. A négernek jóval kevesebb kellett mint két perc ez után hogy megtalálja a pisztolyomat. Ez után késlelkedés nélkül meg lettem bilincselve és kivezetve. Mindösszesen négyünket tartóztattak le a házból. A szomszédba élő fiatal páron kivül, ott volt még egy idős bácsi a negyedikről. Nála ugyan nem találtak fegyvert csupán 4 db. sörétespuska töltényt a szekrény polcán. A lőszer is illegális volt.

Teppernek és a “különleges biztosainak” még volt kutatnivalójuk, de három nagydarab négert késekkel és baseballütőkkel felszerelve hátra hagytak hogy örködjenek fölöttünk a ház előtt. Mind a négyünket a hideg járdaszélen ülni késztettek az öltözöttség különböző fokain, több mint két órán át nyomorogtunk ott amíg egy teherautó végre jött értünk.

Ahogy a ház többi lakója éppen munkába ígyekezett, kiváncsian nézegettek... Mindannyian nagyon fáztunk, és a szomszédba lakó fiatal nő, végig a sírt..

Egyik férfi megállt hogy megkérdezze, hogy mi ez az egész. Az egyik őr röviden kiröfögte hogy mindnyájan le vagyunk tartóztatva illegális fegyvertartásért. A férfi rákbámult és elitélően csóválta a fejét.

Ezután a fekete rám mutatott és ezt mondta: „És ez meg egy rasszista”. Még mindig a fejét csóválva a férfi továbbment.

Herb Jones, aki egykoron a Szervezethez tartozott és a Kohn rendelet előtt egyike volt a leghangosabb “sohasemveszikelafegyverem” embereknek gyorsan elsietett mellettünk szándékosan másfelé nézve. Az ő lakását is átkutatták, de Herb tiszta volt. Ö volt egyike az elsőknek a városban akik átadták a fegyvereiket a rendőrségnek, miután a Kohn rendelet tíz év börtönt tett kilátásba számára egy Szövetségi pokollyukba ha meg próbálja őket tartani..

Mi is evvel néztünk szembe ott a járda szélén, de nem így történt végül is. Az ok amiért nem így történt az az volt, hogy a razziák amelyeket országszerte tartottak sokkal több halat fogtak mint amennyire a RENDSZER számított, több mint 800, 000 embert tartóztattak le.

Az elején a sajtó élesen agitált, és megpróbált elég köz-érzelmet feldobolni ellenünk hogy a letartoztatások érvényben maradjanak. Azon hogy nem voltak elég börtöncellák az országban mindannyiunknak, lehetett volna segíteni az által hogy szúrósdróttal körbe vett szabadtéri tartóhelyekre tereljenek mindannyiunkat amíg új börtönöket tudnak előkészíteni, az újságok ajánlták.. És ezt téli, hideg időben..

Jól emlékszem a Washington Post másnapi főcímére: “Fasiszta-Rasszista Összeesküvés Szétzúzva, Illegális Fegyverek Összeszedve”. De még az agymosott Amerikai nyilvánosság sem tudta teljesen elfogadni azt az elméletet hogy közel egymillió honfitársuk vett volna részt egy titkos, fegyveres összeesküvésben.

Ahogy több és több részlet került napvilágra a razziákról, a lakosság rosszalló idegessége ((ingerültsége)) növekedett. Az egyik részlet ami zavarta az embereket az az volt, hogy a razziázók a Fekete negyedeket, nagyjából, mentesítették a kutatásoktól. Az első magyarázat erre az volt, hogy mivel az “illegális” fegyvertartással elsődlegesen a ”rasszisták” voltak gyanúsíthatóak, ezért a Feketék otthonait nem igazán szükséges átkutatni. Ez a sajátos magyarázkodás megdőlt akkor amikor sem “rasszistának” sem “fasisztának” nem tartható személyek is fenn akadtak a rostán. Ezek között volt két prominens ((kimagasló, híres)) liberális újságíró, akik a fegyvertartás elleni hadjárat élharcosai között voltak, négy Néger Kongresszusi képviselő (Fehér negyedekben éltek), és megszégyenítően sok kormány tisztviselő.

Az ellenőrizendő személyek listáját, mint ez utóbb kiderült, a puskaboltosoknak és fegyverkereskedőknek kötelezően előírt eladási nyilvántartásokból állították össze. Ha valaki a Kohn rendelet életbe lépése után átadta a fegyvereit, akkor a nevét kihúzták a listáról. Ha nem, akkor rajta maradt a listán, és November 9 én megkeresték, hacsak nem egy Fekete negyedben lakott.

Ezen túl, az emberek egyes kategóriáin rajta ütöttek függetlenül attól, hogy valaha vásároltak-e fegyvert vagy sem. A Szervezetünk összes tagjánál kutattak.

A kormány által összeállított gyanúsítottak listája olyan nagy volt hogy egy pár “felelősségteljes” civil csoportoknak (szervezeteknek) rendőri hatályt adtak hogy segítsenek a razziákban. Azt hiszem a RENDSZER tervezői azt gondolták a listáikon levő legtöbb ember vagy eladta a fegyvereit magán módon a Kohn rendelet előtt, vagy valamilyen más úton szabadultak meg tőlük. Valószínűleg negyed annyi embert sem számitottak letartoztatni mint amennyit a letartoztatottak közé került.

Akárhogy is, az egész dolog rövid időn belül olyan szégyenletessé és nehézkessé vált a kormány számára hogy a letartoztatottak nagytöbbségét elengedték egy heten belül. A csoportot amellyel én voltam kb. 600 unkat, egy Alexandriai középiskola tornatermébe tartották három napig mielőtt elengedtek. Azon három nap alatt mindössze négyszer kaptunk enni és majdnem semmit nem tudtunk aludni.

De a rendőrség lefényképezett minden egyes egyént, ujjlenyomatot vett, és feljegyezték a személyes adatait minden egyes egyéntől mielőtt elengedtek volna. És amikor végre elengedtek, közölték velünk, hogy valójában még mindig letartoztatás alatt állunk, és elvárhatjuk hogy bármikor felvehetnek minket ítélkezés céljából.

A sajtó egy darabig folyamatosan elitélésekért ordibált, de ügyet fokozatosan hagyták elhalni, feledésbe merülni. Valójában a Rendszer rendesen elbaklizott dolgokat.

Néhány napig mi mindannyian leginkább féltünk, és örültünk hogy szabadok voltunk mint bármi más. Sokan a szervezetből kiléptek ott és akkor. Nem akartak több reszkirt vállalni. Mások bennt maradtak de kihasználták a razziákat mentségként a tétlenségre. Úgy érveltek, hogy mivel a hazafias érzelmű részét a lakosságnak színte teljesen lefegyverezték, ki vagyunk szolgáltatva a Rendszernek és sokkal óvatosabbnak kell lennünk. Azt akarták, hogy minden nyilvános toborzást szüntessünk be, és menjünk “föld alá”.

Ahogy kitudódott amit igazán akartak az az volt hogy ezentúl a Szervezet csak „biztonságos” tevékenységekre korlátozza magát, amely tevékenységek főleg abból álltak volna hogy panaszkodjunk egymásnak, vagy mégjobb suttogjunk egymásnak arrol hogy milyen rosszak a dolgok..

A militánsabb tagok, a másik oldalon viszont azt akarták hogy ássuk fel a fegyvereinket és zúditsunk egy terror kezelést a Rendszerre azonnal, Szövetségi birók, újságirók és szerkesztők, törvényhozok ((képviselők)), és más Rendszer funkcionáriusok kivégzéseit szorgalmazták. Úgy érezték megérett az idő ilyen akciókra, mivel a razziák után általános lakossági szimpátiát nyerhettünk volna egy ilyen zsarnokság ellenes hadjáratra.

Nehéz most azt megmondani, hogy a militánsoknak volt-e igaza. Én személyesen úgy gondolom, noha magamat is közéjük soroltam akkoriban, hogy nem volt igazuk. Természetesen megöltünk volna az ország bajaiért felelős lények közűl egy jópárat, de azt gondolom, hogy hosszú távon veszítettünk volna.

Az egyik ami miatt ezt gondolom az az , hogy a Szervezet nem volt eléggé fegyelmezett ahhoz, hogy terror háborút folytasson a Rendszer ellen. Túl sok gyáva és fecsegő alak volt közöttünk. Spiclik, barmok, gyengeségek, és felelőtlen seggfejek a végünket jelentették volna.

A másik pedig az, hogy biztos vagyok benne most, hogy a közhangulatot mi túl optimistán ítéltük meg. Amit mi színtén a Rendszer elleni általános rosszallásnak ((nem kedvelésnek, haragnak)) gondoltunk, a jogaink nagy méretű megsértése miatt, az inkább egy mulékony nyugtalansági ((rossz érzeti – uneasyness)) hullám volt a tömeges letartoztatásokkal járó felfordulás és zaklatás miatt.

Amint a lakosságot ((nyilvánosságot – public)) megnyugtatta a sajtó hogy ők nincsenek veszélyben, hogy a kormány csak a “rasszista, fasiszta és más anti-szociális elemekre” támadott, akik illegális fegyvereket tartottak, a legtöbben lenyugodtak megint és visszamentek a TV-jükhöz és a vicceslapjaikhoz.

Amint kezdtük ezt felfogni, jobban lehangolódtunk mint bármikor az előtt. Minden tervünket, ténylegesen az egész szervezet gondolatát arra alapítottuk hogy az Amerikaiak természetüktől fogva ellenzik a zsarnokságot, és hogy ha a Rendszer elég elnyomó jellegűvé válik, vezetni lehet őket a megdöntésében ((overthrow)). Súlyosan alábecsültük hogy a materializmus mennyire megrontotta a honfitársainkat, és azt is hogy a tömegsajtó az érzelmeiket milyen mértékben volt képes manipulálni ((befolyásolni, irányitani)).

Amíg a kormány valahogy képes a gazdaságot lihegve, fulladozva tovább meneteltetni, működtetni, addig az embereket be lehet idomitani hogy bármilyen hallatlanságot ((felháboritó dolgot – outrage)) elfogadjanak. A növekvő infláció és a csökkenő életszínvonal ellenére, az Amerikai emberek többsége még mindig naponta tele tudja tömni a hasát, és szembe kell nézzünk a ténnyel, hogy a legtöbbjüknél csak ez az egy dolog az ami igazán számit.

Lehangolva és elbizonytalanodva, amint voltunk, mégis elkezdtünk új terveket alapozni a jövöre vonatkozóan. Először is elhatároztuk, hogy megtartjuk a nyilvános toborzási programunkat. És valójában intenzívabbá tettük, és szándékosan olyan provokativvá és radikálissá tettük a propagandánkat amilyenné csak lehetett. A cél nem csak az volt hogy csak militáns beálitottságú egyéneket vonzzunk, de ugyanakkor megtisztítsuk a Szervezetet a nyúlszivűektől, és a hobbistáktól - a “beszélőktől”..

A fegyelemre is nagyobb hangsúlyt helyeztünk. Bárki aki egymás után kétszer hiányzott egy gyűlésről kizártuk. Ha valaki nem végezte el a reá kirótt munka-feladatot kizártuk. Ha valaki megsértette a szabályunkat a Szervezet dolgairól való laza fecsegésről, kirugtuk.

Eltökéltük magunkat hogy egy olyan Szervezetünk legyen amely készen áll a következő alkalommal a RENDSZER szolgáltat egy alkalmat hogy cselekedjünk. A 1989-es nem-cselekvésünk, valójában, a 89-es cselekvésre képtelenségünk szégyene kínzott és hajtott kegyelem nélkül. Talán ez volt a leges leg fontosabb tényező amely acél keménnyé képezte akaratunkat hogy harcra képes edzettségbe keményítsük a Szervezetet, minden akadályok ellenére..

Egy másik dolog ami segített, már legalábbis nekem, az az állandó fenyegetés volt az újbóli letartóztatástól és elitélésről. Még ha mindent fel akartam volna adni, és csatlakozni a TV és buvárlap tömeghez, akkor sem tudtam volna. Nem tudtam terveket készíteni egy “normális” civil életre, jövőre, soha sem tudván mikor hurcolnak be és itélnek el 10 évre a Kohn törvény alatt. (A gyors, és évekbe telő várár nélküli birósági eljárás Alkotmányos jogát, természetesen, “újraértelmezték” a törvényhozók és alkotmánybíróságok amíg nem jelent többet mint az Alkotmányos garancia a fegyvertartás és személyen horodzás jogára (Constitutional guarantee of the right to keep and bear arms.))

Így én, és tudom ez George-ra, Katherine-re és Henry-re is vonatkozik, belevetettem magam teljesen és visszatartás nélkül a Szervezet munkájába, és csak a Szervezeten át készítettünk terveket a jövőre. A magánéletem már nem számit.

Hogy a Szervezet készen áll-e, úgy gondolom hamarosan megtudjuk. De eddig minden jól ment.. A tervünk arra hogy elkerüljünk egy második tömeges összeszedést, mint a 1989-es razziák voltak, úgy néz ki sikerült.

A múlt év elején elkezdtük egy jópárat az olyan új tagjaink közül akiket nem ismert még a politikai rendőrség beépíteni a helyi rendőrségekbe és különféle fél-hivatalos szervezetekbe – mint pl. az Emberi Viszonyok Tanácsokba. Ők egy riasztó hálózatként működtek, és általánosan eláttak információval a Rendszer terveiről ellenünk. Meglepődtünk, hogy milyen könnyű volt felállítani és működtetni ez a hálózatot. J. Edgar Hoover (Az FBI anti-kommunista alapitója) idejében ez sosem tudtuk volna megvalósitani.

Ironikus hogy amíg a Szervezet mindig fígyelmeztette a nyilvánosságot a rendőrségünk faji bekeverése ellen, ez most egy álcázott áldás volt nekünk. Az ”egyenlő esélyek” fiuk igazán jó romboló munkát végeztek az FBI-on, és más nyomozó szervezeteken, és a képességeik pocsék állapotban vannak e miatt. De mégis, jobb ha nem bizzuk el magunkat, vagy leszünk ovatlanná..

2
Fejezet

1991. szeptember 18: Az elmúlt két nap a hibák vígjátéka volt, és ma a vígjáték majdnem tragédiába torkollt. Mikor a többiek végre felkeltettek engem tegnap, összedugtuk a fejünket, hogy kigondoljuk, mit tegyünk. Az első dolog, amiben mindnyájan egyetértettünk, az volt, hogy felfegyverezzük magunkat és aztán keressünk egy jobb lakóhelyet.

Az egységünk – vagyis mi négyen – kb. 6 hónappal ezelőtt álnéven béreltük ki ezt az apartmant, hogy bármikor rendelkezésünkre álljon, ha kell. (Alig kerültünk ki egy új törvényt, ami kötelez minden bérbe adót, hogy eljuttassa a rendőrséghez minden új bérlő Társadalmi Biztositási (pl. adónál használt, munkavállalási, pénzügyek intézésénél használlt) számát, pont mint akkor teszik mint amikor valaki egy új bankszámlát nyit.) Mivel mostanáig távol voltunk az apartmantól, biztos vagyok benne, hogy a politikai rendőrség egyikünket sem kötötte össze evvel a cimmel.

De túl kicsi a hely arra, hogy hosszabb időn át itt lakjunk mindannyian, és nem jelent kellő elkülönülést (privacy - magánteret, elvonultságot) a szomszédoktól. Túlságosan akartunk spórolni, mikor ezt a helyet választottuk.

A pénz most a legfőbb problémánk most. Gondoltuk arra, hogy ellássuk ezt a helyet étellel, gyógyszerekkel, szerszámokkal, pótruhákkal, térképekkel – még egy biciklivel is – de elfelejtkeztünk a készpénzről. 2 napja, mikor fígyelmeztetést kaptunk, hogy újra elkezdték a letartóztatásokat, esélyünk se volt kivenni pénzt a bankból; túl korán volt még reggel. Most már a bankszámlánkat biztos befagyasztották.

Így csak az a kis készpénzünk van, ami a zsebünkben maradt: összesen kicsit több mint 70 dollár. (Megjegyzés az olvasónak: A „dollár” volt az alap pénzegység a Régi Korban. 1991.-ben 2 dollárba került fél kiló kenyér vagy körülbelül negyed kiló cukor.) És a biciklin kívül semmi utazási vagy szálítási eszköz (jármű).

Mindannyian elhagytuk a kocsiinkat, a terv szerint, mivel a rendőrség keresné őket. Még ha megtartottunk is volna egy kocsit, nehéz lenne üzemanyagot szerezni hozzá. Mivel a benzin bon-kártyáink mágnesesen kódolva vannak a társadalmi biztositási számunkkal, ha bedugnánk egy számítógépbe a benzinkútnál, zárolt számlák jelennének meg, és azonnal tudtára adnák a központi számítógépet fígyelő FBI-nak hogy hol vagyunk.

Tegnap George, aki a kapcsolattartónk a 9-es egységgel, fogta a biciklit és kibiciklizett hozzájuk, hogy beszéljen velük a helyzetről. Kicsit jobb helyzetben vannak, mint mi, de nem sokkal. 400 dollárjuk volt hatúknak, de be vannak zsúfolva egy olyan falban lévő lyukba, ami George szerint még kevésbé kielégítő, mint a mienk. Van viszont négy kocsijuk és hozzá egy jó adag benzinjük. Carl Smith, aki velük van, készített nagyon meggyőző hamis számtáblákat mindenkinek akinek kocsija volt az egységükben. Nekünk is ezt kellett volna tenni, de most már késő. Felajánlottak George-nak egy kocsit és 50 dollár készpénzt, amit ő örömmel el is fogadott. De nem akartak egy cseppet sem elengedni a benzinükből, viszont, azon kívül, ami annak a kocsinak a teli tankjában volt, amit nekünk adtak.

De még mindig nem volt pénzünk, hogy egy új helyet szerezzünk, és nem volt elég benzinünk se, hogy megtegyük az utat a fegyverkészletünkig Pennsylvaniába és vissza. Még arra sem volt elég pénzünk, hogy beszerezzünk egy hétre való élelmet, ha kifogy a készletünk, ami kb. 4 napon belül következett volna be.

A hálózatot 10 napon belül hozzák működésbe, de addig teljesen magunkba vagyunk. Ráadásul, mikor az egységünk csatlakozik a hálózathoz, elvárják, hogy már meg legyenek oldva az ellátási és minden más problémáink, és készen álljunk akcióba lépni a többi egységgel összhangban.

Ha több pénzünk lenne, meg tudnánk oldani a gondjainkat, beleértve az üzemanyagot is. Benzint mindig lehet venni a feketepiacon – de persze 10 dollár gallonja, ((kb. 2.5 dollár litere)) közel duplája, mint egy benzinkútnál.

Délutánig elmélkedtünk a helyzetünkön. Aztán elszánva magunkat hogy több időt ne pazaroljunk, eldöntöttük, hogy kimegyünk és veszünk el pénzt. Henry és én kaptuk a feladatot, mivel nem engedhettük meg magunknak hogy George-ot tartóztathassák le, mivel ő tudja egyedül a hálózat kódját.

Először Katherine egy elég jó álcázó munkát végzett rajtunk. Amatőr színjátszással (színházzal) foglalkozott és meg van neki a felszerelése és hozzáértése hogy igazán megváltoztassa egy egyén kinézését..

Az hozzállásom az volt hogy sétáljunk be az első likőr-boltba, verjük a menedzsert fejbe egy téglával, és szedjük össze a pénzt a kasszából.. De viszont Henry nem akart abba belemenni. Ő azt tartja hogy nem használhatunk módszereket amelyek ellent mondóak a céljainkkal. Ha elkezdünk prédázni a lakosságon, pénzügyi okokból, vagyis hogy fenntartsuk magunkat, úgy fognak minket nézni mint egy banda közönséges bűnözőt, attól függetlenűl hogy milyen helyesek a céljaink. Ami még rosszabb, idővel elkezdünk mi is úgy gondolni magunkra. Henry mindent az elveinken keresztül néz. Ha valami igazán nem talál, akkor nem megy bele.

Ez egyféleképpen impraktikusnak néz ki, de azt gondolom hogy lehet neki van igaza. Csak azáltal tudjuk fenntartani a lelki erőt hogy felülkerekedjünk az előttünk levő akadályokon és nehézségeken ha az elveinket egy élő hitté alakitjuk amely napról napra vezet, és minden tettünket vezényli.

Hogy rövidre fogjam, meggyőzött hogy ha kirabolunk likőr üzleteket egy társadalmilag öntudatos és felellős módon kell ezt tegyük. Ha betörjük emberek fejét téglákkal, akkor ezek olyan emberek kell legyenek akik megérdemlik.

Összehasonlítottuk a telefonkönyvben található likőr-bolt neveket, az Észak Virginiai Emberi Viszonyok Tanács aktiv támogatói neveinek listájával – amit elemelt számunkra az a lány akit oda küldtünk hogy önkéntes munkát végezzen nekik mult nyáron, végre megegyeztünk Bernstein Likörök és Borokon, Saul I. Bernstein tulajdonos.

Nem voltak téglák kéznél, így felszereltük magunkat lecsapókkal ((black jacks)) amelyek egy-egy jó nagy darab szappanból álltak egy-egy hosszú erős téli zokniba dugva. Henry egy nagy szélesélü, éles vadászkéssel is felszerelte magát.

Körül belül két és fél keresztutcák közti területtel odébb parkoltunk Bernstein Likörök és Boroktól, a sarkon túl. Mikor bementünk az üzletbe nem voltak vásárlok bent. Egy fekete volt a kasszánál, aki intézte az üzletet.

Henry kért tőle egy üveg Vodkát amely egy magas polcon volt a pult mögött. Mikor megfordult nekiengedtem a ”szappan különlegesemmel” teljes erőmből, pontosan a koponyája tövébe. Hangtalanul lezsuppant a földre és mozdulatlanul maradt.

Henry nyugodtan kiürítette a kasszát, és egy nagy szivaros dobozt a pult alatt, amely a nagyobb bankjegyeket tartalmazta. Kisétáltunk és megindultunk a kocsi felé, kicsivel többet szereztünk mint 800 dollárt. Meglepően könnyűnek bizonyult.

Három üzlettel lejebb Henry hirtelen megállt és rámutatott az ajtón levő cégérre: ”Bernstein’s Deli” ((delikatessen)). Egy percnyi habozás nélkül nyitva tolta az ajtót és bement. Egy hirtelen reszkíréhes érzés ((reckless impulse)) által sarkallva követtem ahelyett hogy meg próbáltam volna megálítani.

Bernstein maga volt a pult mögött, hátúl. Henry kicsalta azáltal hogy megkérdezte egy árucikk árát az üzlet eleje felé amelyet Bernstein nem láthatott tisztán a pult mögűl. Ahogy elhaladt mellettem megütöttem a lecsapóval a feje hátsófelén amilyen keményen csak tudtam. Éreztem a szappant szétmorzsálódni az ütés erejétől.

Bernstein leroggyant roppant hangosan órdítva. És akkor elkezdett gyorsan mászni az üzlet hátulja felé egy magas undorító hangon elég hangosan órdítva hogy felébressze a halottakat is.

De nem Henry. Egy pillanat alatt könnyedén odalibbent és keményen rázsuppant Bernstein hátára egy térddel a lapockái közé, majd két gyors erőteljes mozdulattal hátrahurcolta a fejét a hajától fogva, és késével elnyeste a torkát egyetlen mozdulattal.

A csend csak egy másodpercig tartott. Akkor egy 60 év körüli kövér, furcsán rusnya nő ((grotesque-looking)) – valószínűleg Bernstein felesége – kirohamozott a hátsó szobából egy husvágó bárdot lóbálva a feje fölött és fűlsüketítően ordítva.

Henry nekivágott egy nagy üveg koser uborkát és pontosan eltalálta, az pedig lement repűlő uborka és töröttüveg záporba. Henry ekkor kipucolta a kasszát és keresgélt egy másik szivarosdoboz után a pult alatt, megtalálta, és kiszedte ebből is a bankjegyeket.

Ekkor tudtam csak felócsudni a bénulatomból és követtem Henryt ki a bejárati ajtón pont ahogy a kövér nő nekiállt rikítani megint. Henry a karomtól kellett fogjon hogy megakadályozza hogy megfutamodjak le a járdán.

Nem kellett nekünk 15 másodperc hogy visszaérjünk a kocsihoz, de nekem inkább 15 percnek tünt. Félholtra voltam réműlve. Több mint egy óra kellett amíg a reszketésem leállt, és eléggé össze szedtem magam hogy dadogás nélkül tudjak beszélni. Valami Terrorista!

Összesen össze szedtünk 1,426 dollárt, eleget hogy vegyünk élelmiszert a négyünknek több mint két hónapig. De egy dolgot eldöntöttünk ott és akkor: Henrynek fog kelleni kirabolnia más likör boltokat. Nekem nincsenek meg az idegeim hozzá, habár azt gondoltam hogy kitettem magamért amíg Bernstein elkezdett visítani.

Szeptember 19: Áttekintve azt amit irtam, nehéz elhinni hogy ezek a dolgok valóban megtörténtek. A razziákig két évvel ez előtt az életem olyan normális volt amilyen csak lehet valakié ezekben az időkben.

Még az után is hogy letartóztattak és elvesztettem az állásomat a laborba, még az után is képes voltam többé kevésbé úgy élni mint mások az által hogy tanácsadó munkát végeztem, és különleges munkákat vállaltam egyik másik elektromos vállalatnak a környéken. Az egyetlen dolog ami rendkívüli volt az életembe az a szervezetnek végzett munkám volt. Most pedig minden kaotikus és bizonytalan. Mikor a jövőre gondolok lehangolódok. Lehetetlen tudni mi fog történni, de biztos hogy nem fogok tudni visszamenni a csendes, rendszerezett féle élethez amilyent éltem.

Úgy néz ki amit irok az egy napló kezdete. Lehet hogy segíteni fog nekem hogy leirjam amik történtek, és hogy mik a gondolataim minden nap. Lehet hogy ez majd segít nekem tisztábban áttekinteni dolgokat, valami rend érzést, és könnyíti hogy belenyugodjak ebbe az új féle életbe.

Érdekes ahogy az itt töltött első estén érzett izgalom elmúlott. Most csak aggodalmat érzek. Lehet hogy a holnapi környezetváltozás javít a helyzetképemen. Henry és én le fogunk vezetni Pennsylvaniába a fegyvereinkért, amíg George és Katherine kapnak nekünk egy megfelelőbb lakóhelyet.

Ma felkészültünk az útra. Az eredeti terv az volt hogy lebuszozunk vagy vonatozunk a Bellefonte nevű kisvárosba, és akkor gyalog tesszük meg az utolsó 11 kilómétert a erdőn át a tárolóhelyig. De most hogy van egy kocsink azzal megyünk e helyett.

Kiszámoltuk hogy 5 gallon ((kb. 20 liter)) benzinre van szükségünk azon kívül ami a tartályban van, hogy oda vissza megtegyük az utat. Hogy biztosak legyünk a dolgunkba megvettünk két 5 gallonos tartályt teli benzinnel egy Taxis vállalat üzemeletetőjétől aki mindig eladja az adagja egy részét.

Ahogy a bonra adott dolgok száma növekedett az utolsó pár évben, úgy a kis méretű korrupciók minden formája is. Úgy néz ki a nagy méretű sikkasztások a kormányban amelyek felszínre jöttek itt ott végre leszivárogtak a közönséges emberekig. Mikor a közönséges emberek rájöttek hogy a nagy menő politikusok korruptak voltak, hajlamosabbak lettek arra hogy itt ott ők is csaljanak egy kicsit.

A sok új bon törvény és tiltás buzdította a hajlamot, mint a sok színes is a bürokrácia minden színtjén.

A Szervezet a multban a korrupció egyik fő kritikusa volt, de mint most látom ez egy fontos előnyt ad nekünk. Ha mindenki betartaná a törvényt és mindenki az előirások szerint járna el, színte lehetetlen lenne egy föld alatti csoportnak létezni.

Nem csak benzint nem tudnánk venni, de az ezernyi más bürokratikus akadály amivel a Rendszer egyre jobban behálozza honfitársaink életét áthidalhatatlanok lennének nekünk. De ahogy vannak dolgok, egy kis kenőpénz egy helybéli tisztviselőnek itt, egy pár dollár a pult alatt egy könyvelőnek vagy titkárnőnek ott lehetővé teszi hogy kikerüljük azt a sok állami rendeletet amelyek másképp nagyon elnehezítenék az életünket..

Minél közelebb kerűl Amerika köz-becsülete egy Dél Amerikai Banán-köztársaságéhoz vagy maffiaállaméhoz, annál könnyebb lesz nekünk működni. De persze, az hogy mindenki a markát nyújtja, szükségessé teszi hogy jó sok pénzünk legyen.

Filozófiai szempontból nézve, arra az eredményre jutunk hogy a korrupció az, nem a zsarnokság, ami államok megdöntéséhez vezet. Egy erős és energetikus állam, nem számít mennyire elnyomó, rend szerint nem kell tartson a forradalomtól. De egy korrupt, hatékonytalan, pazarló, képtelen, romlott állam, még egy jó szándékú ((jóságos)) állam is, mindig meg van érve a forradalomra. A Rendszer amely ellen harcolunk egyaránt korrupt és zsarnoki, és hála Istennek a korrupcióért.

Az újságokban a csend rólunk aggodalmat keltő. A tegnapi Bernstein dolgot persze nem kötötték össze velünk, és csak egy bejegyzést kapott a mai újságba. Az efféle rablások manapság, még olyanok is ahol gyilkosság történik olyan rendszeresek manapság, hogy nem kapnak több fígyelmet mint egy kocsi karamból.

De az a tény hogy a kormány mult Szerdán megindított egy nagy méretű tömeges letartoztatási hadműveletet a Szervezet minden ismert tagja ellen, és hogy majdnem mindannyian, többen mint 2,000 személy, kicsúszott a markukból, és eltünt, miért nincs az az újságokban?

A sajtó természetesen, szorosan együttműködik a politikai rendőrséggel, de mi a stratégiájuk ellenünk? Igaz volt egy kisebb újságokbol átvett cikk az újság hátsó felébe amely kilenc ”rasszista” letartoztatását emlitette Chicagóba, és négynek a letartóztatását Los Angelesbe Szerdán. És a cikk azt is irta hogy a 13 akiket letartoztattak ugyanannak a szervezetnek voltak tagjai – nyilván a miénknek, de több részletbe nem bocsátkoztak. Érdekes!

Azért vannak olyan csendben a tömeges letartoztatások bukásáról mert nem akarnak szégyent okozni az államnak? Az nem jellemző reájuk.

Valószínűleg, egy kicsit paranoját ((üldözőmániát)) kaptak a miatt, hogy milyen könnyen kikerültük a tömeges letartoztatásokat. Lehet attól tartanak hogy a nyilvánosság ((public)) egy jó része velünk rokonszenvez, és aktívan segít nekünk, és nem akarnak mondani semmit ami buzdítaná a szimpatizánsainkat.

Vígyáznunk kell hogy ez az ál- ”minden normális” kinézés nem vezet félre, és okozza azt hogy az éberségünk és elővígyázatosságunk csússzon. Biztosak lehetünk abban hogy a politikai rendőrség roham-programban és nyaktörő iramban van hogy megtaláljon. Megnyugtató lesz mikor a hálozatot működésbe léptetjük, és mi mégegyszer rendszeres jelentéseket kaphatunk az információközlőinktől, arra vonatkozóan hogy pontosan min is fáradoznak ezek a gézengúzok. ((rascals))

Addig is a biztonságunk a megváltoztatott kinézésünk és identitásunkban van. Mi mindannyian megváltóztattuk a hajviseletünket és vagy megfestettük sötétebbre, vagy kiszőkítettük a hajunkat. Elkezdtem vastag karimájú szemüveget viselni a régi karima nélkűliek helyett, Katherine pedig váltotta kontakt lencséiről szemüvegekre. Henry ment át a leg radikálisabb változáson a szakála és bajusza leborotválásával. És mindannyiunknak elég meggyöző hamis jogosítványink vannak, habár nem mennek át egy számítogépes vizsgálaton.

Mikor bármelyikünk egy olyan féle dolgot kell csináljon mint a mult heti rablások, akkor Katherine képes egy gyors-váltás munkát csinálni rajta és ideiglenesen egy harmadik identittást adhat neki. Erre vannak neki parókái, és műanyag műszerei amelyek beillenek az orrlyukak belselyébe, és a szájba, amelyek megváltoztatják egy személy egész arc-felépitését, és még a hangját is. Nem kényelmesek, de el lehet őket tűrni egy pár órán át, pont ahogy megvagyok a szemüvegem nélkül is egy darabig ha szükséges.

1991 szeptember 21. Minden egyes izmom sajog. Tegnap 10 órán keresztül gyalogoltunk, cipeltünk és ástuk fel a fegyvereket az erdőben. Ezen az estén az összes felszerelésünket átvittük a régi házból az új rejtekhelyünkre.

Kevéssel dél előtt értük el a Bellefonte melletti lehajtót tegnap, ahol lekanyarodtunk az autópályáról. Olyan közel mentünk a rejtekhelyhez amilyen közel csak tudtunk, de a régi bánya út amelyet három évvel ez előtt használtunk le volt zárva, és átjárhatatlan volt, egy mérföldnyire onnan ahol parkírozni szerettünk volna. Az út feletti part beomlott és egy bulldózer lett volna szükség hogy az utat megnyissa.

( Megjegyzés az olvasó számára: Turner a naplójában az ún. angol mértékegységet használta, amely még a Régi Kor utolsó éveiben, Észak Amerikában használatos volt. Azok akik nem ismerik ezeket a mértékegységeket: 1 mérföld = 1,6 kilométer, 1 gallon = 3,8 liter, 1 láb = 30 cm., 1 yard = 0.91 m., 1 inch = 2,5 cm. és 1 font = kb. 0.40 kg. )

A következménye a lezárt ill. járhatatlan útnak az lett, hogy alig fél mérföld helyett minden egyes alkalommal több mint 2 mérföldet kellett gyalogolnunk. És három fordulóba tellett amíg mindent odacipeltünk a kocsihoz. Hoztunk lapátokat, kötelet, egy pár nagy vászon postászsákot ( az U. S. A. Postahivatalának jóvoltából) de sajnos, ahogy kiderült, hogy ezek az eszközök sajnálatosan elégtelenek voltak a feladatunkhoz.

A Washingtonból történt hosszú utazás után valósággal jólesett lapáttal a vállunkon a kocsitól a tárlóhelyig gyalogolni. A nap kellemesen hűvös, az őszi erdő gyönyörű, és a régi erdei út, habár erősen be volt nőve, könnyű járást biztosított az út nagy részén.

Még a hordó tetejéig (amely egyébként egy levehető tetejű kb. 200 literes vegyi anyag tároló hordó volt ) amelybe a fegyvereinket tároltuk, leásni sem volt túl rossz. A talaj elég puha volt és kevesebb mint egy óra kellett nekünk hogy 1.5 méter mélyre leássunk, és a hordó tetejéhez hegesztett fogantyúhoz a kötelet hozzá kössük.

A bajok ezután kezdődtek. Ketten húztuk a kötelet, ahogy csak bírtuk de a hordó egy centit sem mozdult. Olyan volt mintha bebetonozták volna.

Noha a hordó teljes súlya közel 160 kg. volt három évvel ezelőtt ketten könnyedén leengedtük a gödörbe. Persze akkor volt néhány cm. szabad hely a hordó körül. Mostanra a föld szorosan betömörült a hordó köré és tömören be volt pakolva a fém körül.

Felhagytunk a próbálkozással, hogy kiemeljük a hordót és elhatároztuk, hogy a gödörben hagyva nyitjuk ki. Ahhoz, hogy ezt megtehessük kb. még egy órát kellett ásni, hogy megnagyobbítsuk a gödröt, hogy hozzáférhessünk a tetőt lezáró pánthoz. És mi több nekem fejjel lefelé kellett belógnom a gödörbe úgy, hogy Henry fogta a lábam.

Annak ellenére, hogy a hordót kívülről lekentük korrózió gátló festékkel ((eredeti változatban aszfalttal)) maga a záró szerkezet teljesen berozsdásodott, és az egyetlen csavarhúzónkat eltörtem, amikor megpróbáltam a zárt lefeszíteni. Végül sok kalapálás után a záró fogantyút felfeszítettem egyik lapát végével. Annak ellenére, hogy a zárógyűrüt levettük, a hordó teteje a helyén maradt – úgy néz ki oda ragasztottuk a festékkel amivel bekentük a hordót.

Fejjel lefelé dolgozni egy viszonylag szűk gödörben nehéz és fárasztó. Ezen túl nem volt megfelelő feszítővas, amivel lefeszíthettük volna a hordó tetejét. Végül színte kétségbeesve még egyszer odakötöztem a kötelet a tető egyik füléhez. Henryvel erősen megrántottuk a kötelet és az lejött a hordóról!

Fejjel lefelé ereszkedtem le újból a nyílásba úgy, hogy egyik kezemmel a tartály peremébe kapaszkodva tartottam magam, míg a másikkal a gondosan becsomagolt fegyvereket adogattam fel Henrynek.

Néhány a nagyobb fegyverkötegek közül, amelyek között a hat lezárt doboz lőszer is ott volt, túl nehezek és nagyok voltak ehhez a módszerhez, és ezeket kötéllel kellett felhúznunk.

Felesleges mondanom, hogy mire a tartályt kiürítettük teljesen kimerültem. A karjaim fájtak, a lábam remegett, a ruhám csupa víz volt az izzadságtól. De még hátra volt, hogy a több mint 120 kilónyi fegyvert hegynek fel a sűrű fák közt egy félmérföldnyit ((kb egy kilométert)) felcipeljük az úthoz, majd még több mint egy mérföldet ((1.8 km-t)) a kocsihoz.

Ha lett volna megfelelő hátizsákunk talán egy fordulóval is elvihettük volna a cuccokat a hátunkon. Két fordulóval egész könnyedén megtettük volna. De ezekkel az ormótlan postás zsákokkal amelyeket csak kézben vihettünk három igen fájdalmas útba tellett.

Kb. 100 yardonként meg kellet állnunk, hogy letegyük a terhünket egy kicsit, és az utolsó két fordulót már teljes sötétségben tettük meg. Még egy elemlámpát sem hoztunk magunkkal mivel nappalra terveztük az akciót. Amennyiben a jövőben nem tervezzük meg jobban az akcióinkat, akkor nehéz idők elé nézünk.

Visszafelé Washingtonba megálltunk Hagerstown mellett egy kis útszéli étkezdénél, hogy szendvicset és kávét vegyünk. Körülbelül egy tucat ember volt a helységben és a pult mögötti TV-ben épp az esti 11 órás híreket mondták. Ezeket a híreket sohasem fogom elfelejteni.

A nap nagy híre az volt amit a SZERVEZET Chicagóban művelt. Úgy tűnik a RENDSZER megölte egyik emberünket, és viszonzásul mi megöltük az ő három emberüket, majd egy látványos – és sikeres – tűzharcba bocsátkoztunk a hatóságokkal. Majdnem az egész híradó az események rekonstruálásával volt tele.

Mi már tudtuk a korábbi újsághírekből, hogy Chicagóban a múlt héten kilenc emberünket letartóztattak és úgy néz ki, igen rossz soruk volt a Cook Megyei börtönben, ahol egyikük meg is halt. Abból amit a bemondó mondott nem lehetett tisztán kivenni, hogy valójában mi is történt, de ha a RENDSZER a jelleméhez méltóan és szokásai szerint cselekedett akkor az embereinket külön-külön niggerekkel teli cellákba tették, és ezek után szemet húnytak a felett ami azután következett.

A RENDSZER részéről már régóta működött ez a fajta ”törvényen kivüli” büntetés az embereinkkel szemben, ha nem tudtak megfelelő bizonyítékot találni ellenük ami a bíróságon is megállja a helyét. Ez pont olyan szörnyű és borzasztó büntetési mód volt mint ami egy középkori kínzókamrában, vagy a KGB pincéiben folyt. És megtehetik mert a sajtó soha nem ismeri el hogy megtörténik. Végül is, ha valakik a fajok egyenlőségéről gyözködik a nyilvánosságot, hogy is tudnák beismerni hogy rosszabb Fekete bünözőkkel összezárva lenni, mint Fehérekkel?

Másnap miután az emberünket megölték,- a bemondó azt mondta Carl Hodgesnek hívták, valaki akiről nem halottam mielőtt megölték volna - a Chicagói SZERVEZET teljesitett egy igéretet amit több mint egy évvel ezelőtt tettek, arra az eshetőségre ha bármelyik emberünket súlyosan bántalmaznák vagy megölnék egy Chicagói börtönben. A Cook Megyei rendőrfőnökre rajta ütöttek a háza környékén és szétlötték a fejét egy sörétes fegyverrel. Egy cédulát tűztek a testére melyen ez állt: ” Ez Carl Hodgesért volt”.

Ez múlt héten, Szombat este volt. Vasárnap a RENDSZER teljesen fel volt bolydulva.

A Cook Megyei rendőrfőnők, egy politikai fejes, és egy elsővonalbeli zsidóbarát ”shabbosz goj” volt, és igazán nagy dolgot csináltak belőle.

Noha csak Chicago környékére sugározták Vasárnap reggel, ott kitrappoltatták a helyi lakosság számos “tiszteletet élvező” “elöljáró” emberét hogy elítéljék a megtorlási akciót, és a SZERVEZETET különleges TV megjelenésekben. Az egyik egy “ felelős konzervatív” volt míg a másik a Chicagói zsidó közösség vezetője volt. Mindketten úgy írták le a SZERVEZETET mint egy “gyűlölködő rasszista bandát “ és felhívták az összes “helyesen gondolkodó Chikagoit” hogy működjenek együtt a politikai rendőrséggel, a rendőrfőnök kinyírásáért felelős “gyűlölködők” elfogásában.

Nos a “felelős konzervatív “ ma kora reggel elvesztette mindkét lábát és sulyos belső sérüléseket szenvedett amikor a kocsija alatt egy oda tett távirányításos bomba robbant amiután beüllt. A zsidók szóvivője még kevésbé volt szerencsés. Hivatala előterében várakozott a liftre amikor valaki odament hozzá és egy, a kabátja alól elővett baltával úgy fejbe nyeste, hogy a “jó zsidó” koponyáját a feje búbjától a válláig kettényeste, majd eltűnt a csúcsidőbeli tömegben. A SZERVEZET azonnal felelősséget vállalt mindkét cselekedetért.

Ez aztán igazán felbolyditotta a RENDSZERT. Illinois állam kormányzója Nemzeti Gárda egységeket rendelt Chicagóba, hogy segítsenek a helyi rendőrségnek, és FBI ügynököknek a SZERVEZET után kutatni. Chicago utcáin sok ezer embert állítottak meg, és kényszerítettek arra hogy igazolja magát. A RENDSZER félelme és paranojája most igazán mutatkozik.

Ma délután Ciceró városrészben három embert körülzártak egy kis lakásban. Az egész környéket lezárták, mialatt a három ember tűzharcba keveredett a rendőrséggel. TV stábok mindenütt ott voltak, nagy izgalomba nehogy elszalasszák a RENDSZER sikerét, avagy az egységünknek kinyirását. ((eredetileg a kill-t, az “ölést”a Rendszer véres győzelmét – és a szervezet egy részének kinyirását))

A három férfi közül egyiknek úgy néz ki lövészfegyvere volt mivel két fekete rendőr a helyszíntől jóval távolabb kinyiródott mielőtt rájöttek volna hogy a Feketéket direkt célozzák, és egyenruhás Fehér rendőröket nem vesznek célba. Habár ez a fehér mentesség nem nyújtódott ki a civil ruhás politikai rendőrségre, mert egy FBI ügynök aki egy fél másodpercig fedezéket tört hogy egy könnygáz gránátot dobjon be egy ablakon, egy szükségtelenül hosszú géppisztolysorozatot kapott a mellébe és belébe amiután azonnal össze is roggyant.

Lélegzetvisszafojtva fígyeltük ahogy az akciot mutatta a TV képernyő, de a csúcs akkor jött el számunkra mikor a lakás meg lett rohamozva és üressnek találtatott. Az egész épület minden lakásainak szobánkénti gyors átvizsgálása után sem találták meg embereinket. A bemondó hangjában nyilvánvaló volt a csalódás ezen az eredményen, de egy férfi aki a pult másik végében ült fütyült és tapsolt amikor bejelentették, hogy úgy néz ki a “rasszisták” elillantak. A pincérlány mosolygott ezen és számunkra világosnak nézett ki, hogy noha nem volt egyetemes elismerés sem a SZERVEZET cselekedetei iránt Chicagóban, de ugyanakkor nem volt egyetemes elitélés sem.

Majdnem mintha a RENDSZER megérezte volna a pult végi férfi reakcióját (és a hozzá hasonló reakciókat országszerte) a délutáni eseményekkel kapcsolatban, és a kép Washingtonra váltott, ahol az igazságügy miniszter épp egy különleges sajtótájékoztatót hívott össze. Az igazságügy miniszter bejelentette hogy a Szövetségi kormány minden rendőri ügynökségét beveti hogy felszámolja a SZERVEZETET. Úgy festett le minket, mint “ veszett, rasszista bűnözőket “ akiket “egyedül csak a gyűlölet motivál,” és akik “meg akarják semmisíteni mindazt a haladást az egyenlőség felé” amit a RENDSZER az utóbbi időkben elért.

Minden állampolgár fígyelmeztetve lett hogy legyen résen, és működjön együtt a hatóságokkal a “ rasszista összeeskűvés” felszámolásában. Ha valaki bármi gyanúsat észlel, főleg egy ismeretlen a lakóhelyén kivülröl jött személy részéről, annak ezt azonnal jelentenie kellett volna a legközelebbi FBI irodának vagy az Emberi Viszonyok Tanácsnak.

És akkor valami nagyon óvatlant mondott, ami valóban elárulta, hogy mennyire fél ((aggódik)) a RENDSZER. Kijelentette, hogy bármelyik állampolgár akiről kiderül hogy információt rejtegetett rólunk, vagy bármilyen segélyt vagy bátorítást kinál nekünk “a legkeményebben lesz kezelve”. Ezek voltak a pontos szavai – ami nem lepné meg az embert ha a Szovietunióban hangzottak volna el, de amelyek a legtöbb Amerikai fül számára durván hatottak, a média legjobb igazolásukra kifejtett propaganda erőlködései ellenére is.

Az embereink által minden Chicagoban vállalt veszély váratlan mértékben fizetődött ki az által hogy az igazságügy minisztert erre a pszichológiai hibára provokálták. Ez az eset annak az értékét is bizonyítja hogy a RENDSZER egyensulyát fellökjük, és a RENDSZERT egyensúlytalan állapotban tartsuk, váratlan támadásokkal, és meglepetésekkel. Ha a Rendszer nyugodt maradt volna, és jobban átgondolta volna a választ a Chicagói hadműveleteinkre, akkor nemcsak hogy elkerülhetett volna egy hibát amely nekünk több száz újoncot fog hozni, de valószínűleg kigondolhatott volna egy módot rá hogy szélesebb támogatást nyerjen az ellenünk folytatott harcra a közvélemény részéről.

A tévéműsor avval végzett, hogy Kedd ( vagyis ma este ) egy egyórás különleges műsor lesz a “rasszista összesekűvésről”. Mi épp befejeztük megnézni ezt a különleges adást, és egy különösen pocsék munka volt, tele hibákkal, és egyenes kitalációkkal, és egyáltalán nem volt meggyőző, mindnyájan úgy éreztük. De egy dolog biztos: a média karanténnak vége.

Chicagó a szervezetnek azonnali “sztár” státust szerzett, és bizonyára az egész országban mindenütt mi kell hogy legyünk az emberek között az első számú beszélgetési téma.

Ahogy a tegnap esti TV hirek véget értek, Henry és én épp lenyeltük a kajánk utoját és kibotladoztunk az étteremből. Én tele voltam érzelmekkel: izgalom, szerfeletti boldogság a Chicagoi bajtársaink sikere miatt, idegesség afelől hogy egy országszerti embervadászat egyik célpontjává váltam, és egy kis harag hogy a Washingtoni egységeink közül egy sem mutatott olyan kezdeményező tulajdonságot mint a Chicagói egységeink.

Nagyon tenni akartam valamit, és az első dolog amire gondoltam az az volt, hogy megpróbáljak valamiféle kapcsolatot létesiteni azzal a fickóval a kávézóban, aki szimpatetikusnak látszott felénk. Ki akartam venni egy pár szórolapot a kocsinkból, és egyet egyet tenni a parkolóban levő mindegyik kocsi törlője mögé.

Henry, aki mindig is nyugodt volt, és nyugodtan gondolkodott, megértés mellett de teljes mértékben ellenezte és megvétózta az ötletemet. Ahogy ültünk a kocsiban elmagyarázta, hogy nagyon buta lenne most megreszkírozni hogy bármennyi, akármennyi fígyelmet is felhívjuk magunkra, amíg be nem fejezzük a jelenlegi feladatunkat, ami a fegyver rakományunk biztonságos eljuttatása az egységünkhöz.

Ezentúl emlékeztetett még arra, hogy a Szervezet fegyelmi rendszerének megszegése lenne az, ha egy földalatti (fegyveres) egység bármilyen, akármilyen direkt toborzási tevékenységbe fogna, bármilyen minimális is lenne ez. Ez a tevékenység a “törvényes” egységek feladata.

A földalatti egységek olyan egyénekből állnak akik a politikai rendőrség előtt ismertek, és meg vannak jelölve letartoztatásra. Az ő feladatuk az, hogy direkt akcióval szétrombolják a Rendszert.

A “legális” egység olyan egyénekből áll akik jelenleg nem ismertek a Rendszer előtt.( És valóban lehetetlen lenne bebizonyítani hogy a legtöbbjük tag. Ebben átvettünk egy módszert a kommunistáktól.) Az ő feladatuk az, hogy minket információval, pénzzel, ügyvédi védelemmel, és más módokon támogassanak.

Bármikor egy “illegális” tag tudomására jut egy potenciális újoncnak, akkor az át kell adja az információt egy “legális” tagnak, aki majd megközeliti a potenciális új tagot, elbeszélget vele valahogy és óvatos módokon kivizsgálja hogy milyen ember is az, és mik is a véleményei valóban. A “legálisak” el kéne intézzék a többi alacsonyabb reszkirokkal járó tevékenységeket is, mint pl. a szórólapozás. Nálunk igazából még nem is lett volna szabad legyenek szórolapok.

Megvártuk, amíg a férfi aki tapsolt az embereink szökésének hírére, kijött a kávézóból és beszállt a kocsijába. Majd elhajtottunk mellette, és felirtuk a rendszámát ahogy kihajtottunk a parkolóból. Mikor a hálózat fel lessz álítva, a rendszám el fog jutni a megfelelő személyhez, aki majd felveszi a kapcsolatot vele.

Mikor visszaérkeztünk a lakásba George és Katherine ugyanolyan beindultak és boldogok voltak mint mi. Ők is látták a TV híradót. Az igen kimerítő nap ellenére, pont annyira nem tudtam aludni mint ők, és mi mindannyian vissza szálltunk a kocsiba, George és Katherine megosztották a hátsó ülést a zsiros rakományunk egy részével, és elmentünk egy egész éjjeli autósmoziba. A kocsiban beszélgethettünk anélkül hogy gyanut keltettünk volna, vagy a lehallgatás veszélyében lettünk volna, és ezt tettük a kora reggeli órákig.

Azt azonnal elhatároztuk, hogy azonnal átköltözünk az új lakhelyre amit George és Katherine tegnap találtak nekünk. Az az öreg lakás egyszerűen nem felelt meg a céljainknak. A falak olyan vékonyak voltak hogy suttogva kellett beszélgetni egymás közt hogy a szomszédok ne hallhassák. És biztos vagyok benne hogy a mi rendszertelen életvitelünk biztosan felkeltette szomszédaink gyanakvását is, hogy vajon mi miből is élünk tulajdonképpen.

A Rendszer által mindenkinek adott fígyelmeztetés után, hogy jelentsenek furcsa viselkedésű vagy kinézésű idegeneket, (nekik ismeretlen személyeket) egyenesen veszélyes lett nekünk hogy egy ilyen kevés elzártságot (magánteret) biztosító helyen maradjunk.

Az új hely mindenféle szempontból sokkal jobb, kivéve az árát. Egy egész épület a miénk, (egy különálló épületet béreltünk). Valójában egy magában álló, beton téglából épült kereskedelmi épület, alul egy egyetlen garázs szerű szobával amely egykor egy kis műhelyt tartalmazott, és irodákkal és egy raktárral a felső emeleten.

A helyiséget lebontásra jelölték ki, mert egy új az autópályához tartozó feljáróút útjában volt, amely feljáró a tervező szakaszban volt négy év óta. Mint a legtöbb állami munkálat ez is leragadt – valószínűleg örökre.

Habár sok százezer embert fizetnek azért, hogy új autópályák épüljenek, a valóságban egyetlen sem épül. Az utóbbi öt évben az országban levő utak legtöbbjének állapota sulyosan leromlott, és annak ellenére, hogy utjavitási csapatokat lehet állandóan látni álldogálni, úgy néz ki semmi sem javitódik meg soha.

A kormány még addig sem jutott el hogy tettlegesen megvásárolja azokat a telkeket amelyeket használhatatlannak minősitett és lebontásra jelölt ki, és ott hagyta a tulajdonosokat a semmivel. Törvényesen, az épület tulajdonosa nem lenne szabad kiadja, de úgy néz ki van valakivel a városi kormányzatnál egy megegyezése efelől.

Nekünk ebből az az előny, hogy nincs hivatalos számontartás a lakottságáról, nem kell hivatalos bejelentőt kitölteni, nincsenek társadalom biztosítási számok a rendőrség számára, és sem a megyei épület felügyelőségtől, sem a tűzoltóságtól nem jön senki ellenőrizni. George csak el kell vígyen 600 dollárt a tulajdonosnak havonta egyszer.

George úgy gondolja hogy a tulajdonos, egy erős akcentussal beszélő vén ráncos Örmény, meg van győződve arról, hogy mi a helyiséget vagy kábitószer előálításra akarjuk használlni, vagy lopott holmik tárolására, és nem is akarja tudni a részleteket. Úgy gondolom hogy ez nagyon jó, mert ez azt jelenti hogy nem fog kiváncsiskodni erre felé.

A helyiség pokolian néz ki kívülről. Három oldalról egy rogyadozó, rozsdás, fémháló kerítés veszi körül. Az udvar tele van kiszerelt vizmelegítő tartályokkal, szétszerelt és minden használható résztől megfosztott motorblokkokkal és mindenféle elképzelhető rozsdázó vas-szeméttel. A beton parkoló elől töredezett és feketél a régi kocsikból kifolyt olajtól.

Az épület elején egy nagy megviselt cégtábla látható: “J. T. Smith és fiai hegesztő és javító műhely “

A földszínti ablakoknak feléből hiányzik az üveg, de az összes földszínti ablak be van deszkázva belülről amúgyis.
A szomszédság egy eléggé leviselt könnyű ipari terület. A szomszédban mellettünk, egy kis kamionos szállítmányozási cég garázsai, és raktárai vannak. Teherautók jönnek, mennek az éjjel minden órájában, ami azt jelenti hogy nem fog gyanusnak kinézni a rendőröknek, ha a környéken látnak minket is éjjeli órákba közlekedni.

Szóval, miután eldöntöttük hogy mielőbb elköltözünk, ezt ma meg is tettük. Mivel az új helyiségben nincs sem víz, villany vagy gáz, az én dolgom volt megoldani a melegítési illetve gáz, villany , és csatornázási illetve víz problémákat, mialatt a többiek áthozták a cuccainkat.

A vízellátás visszaállítása könnyű volt, miután megtaláltam a vízórát és levettem annak tetejét. Miután megengedtem a vizet, odahurcoltam egy rakás nehéz vas-szemetet és letakartam vizorát úgy hogy valószínűleg nem tudná senki megtalálni, ha netán valaha valaki ki is jönne a vízművek
től.

Az áram helyreállítása már sokkal nehezebb volt. A villanyórától még voltak ugyan légvezetékek egy villanypóznáig, de az áram ott volt lezárva villanyoránál amely a falon kívül volt elhelyezve. A házból kellett óvatosan egy lyukat verjek az ora mögötti falba, és az órát kikerülve rákötni a házbéli rendszert a hálózatra. Ez beletelt nekem a nap nagy részébe.

A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy a földszínti bedeszkázott ablakok deszkái közti réseket gondosan letakartam, és az emeleti ablakok mögé vastag papondeklit rögzítettem erősen hogy éjjelente abszolut semmi fény ne szűrődjön ki az épületből.

De még mindig nincs fűtésünk, és konyha helyiségünk az elektromos rezsón kívűl amit hoztunk a másik helyről. De legalább a véce működik most már, és a lakóhelyünk elviselhetően tiszta, még akkor is ha egy kicsit sivár és üres is. A hálózsákjainkban elalhatunk a földön egy darabig, és veszünk majd egy pár elektromos fűtőt, és egy pár más dolgot is ami kényelmesebbé teszi majd az életünket a következő pár napban.

4 Fejezet

Szeptember 30, 1991. Annyi munka volt az utóbbi héten hogy nem is volt időm irni. A tervünk hogy felálitsuk a kommunikációs hálózatot egyszerű és bonyodalmak nélküli volt, de a valóságbeli megvalósitása egy roppant erőfeszítésbe került, legalábbis nekem.

A nehézségek amelyeket le kellett győzzek, még egyszer megerősítették számomra azt a tényt hogy a legjobban kitervezett tervek is veszélyesen megtévesztők kivitelezhetőségükre és nehézségükre nézve hacsak nem építődik beléjük egy nagy mennyiségű hajlékonyság hogy előre beláthatatlan problémák áthidalása lehető legyen.

Alapvetően a hálozat amely összeköti a Szervezet összes egységeit két formájú távközlésen alapul: emberi hirvivőkre és nagyon specializált rádió sugárzásra. Én nem csak ami egységünk rádió felszereléséért felelek, de a Washington terület másik 11 egysége mindegyik vevőjének karbantartása és felügyeletéért, és a Washington Terep Parancsnokság és a 9-es egység adojáért is. Ami igazán összezavarta a hetemet az az utolsó percbeli döntés volt WTP-nél hogy a 2-es egységet is ellátják egy adó készülékkel. És én kellett elvégezzem az ellátást.

Ahogy a hálozat fel van állitva, minden olyan távközlés ami megbeszélést igényel, vagy egy hosszú részletes helyzet vagy feladat megmagyarázást – részletes eligazítást, vagy helyzet jelentést az szemtől szembe szóbelileg intéződik. Most hogy a telefon társaság egy számitógépes számontartást tart fenn minden nem csak hosszú távú de helybéli hivásról, és a politikai rendőrség állandólagos nagyméretű lehallgatásával, a telefon használata ki van zárva kivét különleges sürgösségi esetekben.

De viszont olyan üzenetek amelyek gyakoriak, rendszeresek, és egyszerűek, amelyeket könnyen lehet lekódolni, és rövid kódba lehet foglalni rádió által továbbítottak. A Szervezet nagyon sok átgondolással kidolgozott egy 800 különféle rendszeresített üzenetből álló ”szótárat”, amelyben mindegyik üzenetnek egy 3 számos kódja van.

Így egy esetben a szám ”2006” azt jelentheti hogy: ”A hadművelet amelyet a 6-os egységnek volt kiosztva el van halasztva további értesitésig”. Minden egységben egy személy megtanulta kivülről az egész üzenet szótárat, és felelős azért hogy tudja a legújabb és hatályban levő szám kódját minden üzenetnek. A mi egységünkben ez a személy George.

A valóságban ez nem olyan nehéz mint amilyennek hangzik. Az üzenet szótár egy nagyon rendszeres módon van elrendezve, és egyszer valaki bemagolta az alapvető felépítését, nem tul nehéz megtanulni az egészet. Az üzenetek szám kódja megváltozik minden pár nap, de az nem jelenti azt hogy George be kel magolja az egész szótárat újból, csak kell tudja az új számkódját egy üzenetnek, és e szerint ki tudja számolni a fejében az új kódját az összes többinek.

Ennek a kód rendszernek a használata lehetővé teszi hogy rádiókapcsolatot tarsunk állandóan, jó biztonsággal, és nagyon egyszerű és könnyű, hordozható készülékeket használva. Mert a rádió üzeneteink soha sem hosszabbak egy másodpercnél, és nagyon ritkán fordulnak elő, a politikai rendőrség nem valószínű hogy megtalálják egyetlen kiadó tartozkodási helyét sem, iránytaláló készülékekkel (d-fing), vagy hogy le tudják olvasni bármelyik felvett üzenetet.

A vevőkészülékeink még egyszerűbbek az adóinknál, egyféle keresztezései a zsebrádiónak és a zseb számológépnek. Állandóan be vannak kapcsolva, és ha egy helyes frekvencián és hang-tónussal ellátott kódot kapnak, felveszik, kimutatják, és kimutatva tartják törlésig a számkódot, automatikusan.

Az én nagy hozzápótlásom a Szervezethez eddig, ennek a távközlési felszerelésnek a kifejlesztése, és valójában, nagy részüknek a tényleges gyártása volt.

Az első adag üzenet amit WTP leadott minden egységnek a környékünkben Vasárnap volt. Utasitást adtak minden egységnek hogy küldjék az összeköttetési emberüket egy számkód által jelölt helyiségre, hogy helyzetértesítést kapjanak és leadjanak egy egység helyzetjelentést.

Mikor George visszajött a Vasárnapi tudósításról továbbadta a hireket mindannyiunknak. A lényeg az volt, hogy habár még nem volt semmi baj a Washington térségben, a WTP-t aggasztották a jelentések amelyeket a politikai rendőrségen belül levő kémeinktől kapott.

A Rendszer mindent belead hogy megsemmisítsen. Egyének százait tartoztatták le és vallatták ki akikre gyanakszanak hogy szimpatizálnak velünk, vagy valami távoli összeköttetésük van velünk. Ezek közt volt egy pár a ”legálisaink” közül, de úgy néz ki eddig a hatóságok nem tudtak semmi konkrétat sem fűzni reájuk még, és a vallatások sem termeltek valódi nyomokat hozzánk. De mégis a Rendszer reakciója a múlt heti Chicagói történésekre kiterjedtebb és energetikusabb volt mint gondoltuk.

Egy dolog amin dolgoznak az egy számítógépes, általános, belső útlevél rendszer. Minden 12 éven felüli egyén kap egy utlevelet, és kötelezve lesz, sulyos büntetések fenyegetése ellenében, hogy állandóan magánál hordozza. Nem csak meg fogja tudni álitani az utcán az embereket bármely rendőr vagy rendőrségi ügynök és kérni hogy mutassák a papírjaikat, de kidolgoztak egy tervet hogy szükségessé tegyék az útleveleket a legtöbb mindennapi tevékenységhez, mint megvenni egy repülő, busz, vagy vonat jegyet, kivenni egy szobát egy hotelbe vagy motelbe, vagy orvosi kezelést kapni egy korházba vagy rendellőben.

Minden jegyárusitási pult, hotel, orvosi rendellő, és ehhez hasonló el lesz látva leolvasó számítógépekkel, amelyek be lesznek kötve telefon vonal által, egy óriási országszerti kihatású információ-, és számítógépközpontba.

Egy egyén mágnesesen bekódolt utlevél száma rendszeresen fel lesz véve a számítógépek által, bármikor vesz egy jegyet, kifizet egy számlát, vagy feliratkozik egy szolgáltatásra. Ha bármilyen rendellenesség van, egy riadót kap a legközelebbi rendőrállomás, amelyben ki lesz jelölve a jelet leadó leolvasó-gép és az abba információt betevő egyén helyszíne.

Már egy pár éve fejlesztik ezt a belső útlevél rendszert, és mindent kidolgoztak részletesen. Az egyetlen ok amiért nem helyezték még működésbe az a civil-szabadságok csoportok tiltakozása volt, akik egy másik nagy lépésnek látják egy rendőrállam felé, ami persze hogy az is.

De most a Rendszer biztos hogy tul tud törni a libertáriánusok ellenkezésén, az által hogy kihasználnak minket egy mentségként. Minden megengedhető és elfogadható a ”rasszizmus” elleni harcban!

Legalább három hónap fog kelleni hogy beszereljék a szükséges felszereléseket, és működésbe helyezzék a rendszert, de haladnak vele amilyen gyorsan csak tudnak, úgy számolva hogy bejelentik mint egy ”fait accompli”-t ((vagyis egy már megvalósított dolgot)) a sajtó általi teljes támogatással.

Késöbb a rendszert fokozatosan kiszélesítik, leolvasó készülékekkel kötelezően minden árusítási helyiségben. Egy egyén nem fog tudni megenni egy ebédet egy étkezdében, felvenni a szennyesét egy tisztitóban, vagy élelmiszert venni a boltban anélkül hogy mágnesesen leolvassák az útlevél számát a kassza melletti leolvasókészüléken.

Mikor odáig jutnak dolgok akkor a Rendszer elég szorosan a markában fogja tartani a lakosságot. A modern számítógépek erejével, a politikai rendőrség képes lesz pontosan megtalálni bárkit bárhól, és pontosan tudni róla hogy hol volt, és mit csinált. Nem kevés kemény gondolkodásba fog kerülni nekünk hogy kikerüljük ezt az útlevélrendszert.

Arról megítélve amit a kémeink mondtak nekünk, nem lesz olyan egyszerű mint meghamisítani egy pár belső – utlevelet, és nem létező számokat irni be. Ha a központi számitógép észrevesz egy ál – számot, egy riadó autómatikusan kimegy a legközelebbi rendőrállomásra. Ugyanaz fog történni ha John Jones, aki Spokane-ben él, és éppen arra használja az utlevelét hogy ételt vásároljon ott vele, hirtelen Dallasban is ételt vásáról vele.

Vagy akár ha a központi számitógép úgy olvassa hogy Bill Smith biztonságosan egy kuglizó helyiségben van Main Utcán, és ugyanakkor felbukkan egy ruhatisztítónál a város túlodalán.

Mindez egy elképesztő körülmény ami előttünk áll, valami ami technológiailag lehetséges volt már egy ideje, de amit, az utóbbi időkig, soha nem álmodtuk volna hogy a Rendszer valóban megpróbál.

Egy darab hir amit George a megbeszélésről magával hozott, az egy utasítás volt, hogy haladéktalanul menjek el a 2-es Egységhez hogy megoldjam egy technikai problémájukat. Közönséges körülmények között, sem én sem George nem tudhatnánk a 2 es Egység tartozkodási helyét, és ha szükséges lett volna hogy találkozzunk egy egyénnel abból az egységből akkor az egy más helyen történt volna. De ez a probléma szükségessé tette hogy elmenjek a tartózkodási helyükre, és George elismételte nekem emlékezetből az útbaigazítót amit neki adtak.

Ők fent vannak Marylandba, több mint 30 mérföldnyire tőlünk, és mivel magammal kellet vígyem az összes szerszámaimat is, elvittem a kocsit.

Szép helyiségük van, egy nagy Farmház és egy pár hozzá tartozó épület, egy körűl belül 40 hektárnyi rétes és erdős területből álló földön. Nyolcan vannak az egységükben, némivel többen mint a legtöbben, de úgy néz ki egyikük sem ért semmit az elektrónikai dolgokhoz, még az is meglepne ha tudnák hogy a csavarhúzónak melyik vége megy a csavarba.. Ez furcsa mivel az egységek alakításában nem kevés fígyelmet fordítottunk arra hogy értékes képességek, tehetségek és képzettségek a lehető legértelmesebben legyenek elosztva.

A 2 és Egység eléggé közel van két másik egységhez, de mind a három egység problematikus módon messze esik a másik kienc Washington környékbeli egységtől, és főleg a 9-es Egységtől, amely az egyetlen egység volt egy a WTP-vel való kapcsolatfelvételre alkalmas leadó készülékkel.

Ezért a WTP úgy döntött hogy a 2-és Egységnek is ad egy leadót, de mindeddig el nem tudták működésbe álítani. A nehézségeik oka azonnal nyilvánvalóvá vált előttem ahogy besürgettek a konyhába, az adójuk, egy kocsi akummlátor, és egy csomó ilyen olyan elektrónikai rész és drót megtöltött egy asztallt. A részletes utasitások ellenére amelyet előkészítettem minden egyes adókészülékkel, és az adókészüléken található jól látható megjelölések megjelölések ellenére, sikerült nekik az adókészüléket fordítva kötni az akummlátorhoz, a pozitivat a negatívhoz, és a negatívot a pozitivhez.

Sóhajtottam, és rávettem kettőt az embereik közűl hogy segítsenek behozni a felszerelésemet a kocsiból. Először megnéztem az akummlátorjukat és teljesen lemerülve találtam. Mondtam nekik hogy tegyék az akummlátort oda töltődni a töltőre amíg én megnézem az adókészüléket. Töltőre? Milyen töltőre? - akarták tudni. Még töltőjük sem volt!

Mivel mostanában bizonytalan az áramszolgáltatás az összes kommunikációs felszerelésünk akkumulátorokról működik, amelyeket a rendes vonalakról töltünk. Így nem vagyunk kiszolgáltatva az utóbbi években hetentivé, ha nem napontaivá vált áramszünetek vagy feszültség csökkentések jelenségének.

Mint a legtöbb többi közszolgáltatásokkal is ebben az országban, minél magasabb lesz az áram ára, annál kevésbé megbízható a szolgálltatás. Például idén Augusztusban Washington környékén teljes áramszünet volt összeszámolva körül belül négy napra, és körülbelül összesen 14 napra 15% osnál nagyobb feszültségcsökkenés volt.

A kormány állandóan értekezleteket ((vizsgálo kihallgatásokat)) tart, vizsgálódásokat végez, jelentéseket ad ki a problémáról, de ennek ellenére egyre rosszabb. A politikusok közül egyik sem hajlandó szembe nézni az igazi okokkal, amelyeknek egyike Washington Izrael-körül forgó külpolitikájának hatása Amerika olajbeszerzésén.

Megmutattam nekik hogy kell felkötni az akkumlátort a kisteherautójukhoz egy sürgösségi töltésre, és akkor elkezdtem megvizsgállni hogy milyen rongálás érte az adót. Egy töltőt késöbb kell majd találni az akkumlátorjuk számára.

A leg fontosabb része az adónak, a kódoló egység, amely egy zseb-számológép billentyűlemezét alkalmazva a digitális, kódolt jelt termeli, rendben volt. Megvédte egy dióda a fordított bekötéstől való sérüléstől, de magában az adóban, három tranzisztor kiégett.

Eléggé biztos voltam benne hogy WTP-nek volt még valahól egy plussz adója tárolva, de hogy megtudjam biztosra kellett volna küldjek nekik egy üzenetet. Ami azt jelentette volna hogy el kellett volna küldjünk egy futárt a 9-es Egységhez hogy onnan küldjenek egy kérdést erre vonatkozólagosan, és akkor valaki a WTP-től el kellett volna hozza az adót a 2-es Egységhez. De nem akartam a WTP-t zavarni evvel, főleg arra tekintettel hogy szabályba volt foglalva hogy a harcoló egységek csak jelentősebb sürgősségek esetében küldhetnek rádió üzenetet.

Mivel a 2-és Egységnek úgy is szüksége volt egy akkumlátor töltőre, úgy döntöttem hogy a töltőt és a tranzisztorokat beszerzem egyszerre egy elektronikai részeket és felszerelést forgalmazó üzletbe, és megjavítom magam. Megtalálni a részeket amelyekre szükségem volt, nehezebbnek bizonyult mint gondoltam, és este hat után volt mikor végűl visszaértem a farmházhoz.

Az üzemanyagjelző a kocsiban az ”üresen” volt mikor behúztam a ház mellé. Mivel féltem a benzin adagkártyámat használni egy benzinkútnál, és mivel nem tudtam hogy arrafelé hól lehetett feketepiaci benzint kapni, meg kellett kérjem a 2-es Egységet hogy adjanak nekem egy pár gallonnal hogy haza tudjak menni.

Hát, uram, nem csak teljes összében csak körül belül egy gallon volt csak a kocsijukba, de azt sem tudták hogy arrafelé hól lehet benzint szerezni feketén. Csodálkoztam hogy egy ilyen képtelen és nem-találékony csoport ember hogy fog megmaradni mint egy földalatti egység. Úgy néz ki mind olyan emberek voltak akik, a Szervezet úgy döntött, nem alkalmasak gerilla tevékenységekre, és mind egy egységbe helyezte őket.

Négyen közülük irók a Szervezet nyomtatási részlegének, és folytatják a munkájukat a farmon, propaganda könyvecskéket, és röpcédulákat termelve. A másik négy csak támogató szerepben van ott, hogy ellássák a helyet étellel és más szükségletekkel.

Mivel a 2-es egységben senkinek sincs igazán szüksége kocsis utazgatásra, nem szereztek be sok benzint. Végűl egyikük önként jelentkezett hogy kimegy késöbb azon éjjel és sziv benzint a környező farmok járműveiből. Körűlbelül akkor történt hogy megint elvették az áramot így nem tudtam használni a hegesztővasam, és így úgy döntöttem másnap folytatom csak.

Egész másnapba, és a múltéjjel nagyrészébe tellett nekem amíg végül elintéztem hogy rendesen működjön az adójuk, mivel felmerült néhány probléma amire nem számítottam. Mikor a munka kész volt éjfél körűl, azt javasoltam hogy az adót jobb helyre tegyék mint a konyhába, lehetőleg a padlásra, vagy legalább a ház emeletére.

Találtunk egy megfelelő helyet neki, és mindent felvittünk. De eközben sikerült ráejtenem az akkumlátort a ballábamra. Először azt hittem eltört, egyáltalán nem tudtam járni vele. Ennek eredménye pedig az lett hogy még egy éjszakát töltöttem a farmháznál. A tehetségtelenségeik ellenére mindenki a 2-és Egységben nagyon kedves volt hozzám, és hálásak voltak a munkámért.

Mint ahogy megígérték a lopott üzemanyaggal el lettem látva, és ezentúl megtöltötték a kocsit nagy mennyiségű konzervvel és kannás étellel, amiből úgy nézett ki végtelen mennyiségük volt. Megkérdeztem hogy honnan szerzik mindazt, de a válasz csak egy mosoly volt, és egy biztosítás hogy akármennyivel többet kaphatnak, ha szükségük van rá. Lehet leleményesebbek mint először gondoltam.

Ma reggel 10 óra volt mire visszaértem az épületünkhöz. George és Henry mindketten kint voltak, de Katherine köszöntött ahogy kinyitotta a garázsajtót nekem, hogy bevezessek. Megkérdezet hogy ettem-e reggelit már. Mondtam neki hogy én már ettem a 2-és egységgel és nem voltam éhes, de hogy aggódtam a lábam miatt, amely fájdalmasan lüktetett, és kétszer akkorára duzzadt. Segített nekem ahogy felszökdécseltem a lépcsőkön a lakórészlegünkbe, és aztán hozott nekem egy nagy tál hidegvizet hogy áztassam a lábam benne.

A hidegviz majdnem azonnal lealította a lüktetést, és hálásan hátradőltem a párnákra amit Katherine mögém tett a diványon. Elmondtam hogy hogy sértettem meg a lábam, és más hireket is cseréltünk az utóbbi két nap eseményei
ről.

Ők hárman az egész tegnapi napot avval töltötték hogy polcokat raktak fel, kisebb javításokat végeztek, és befejezték a pucolást és festést ami mindannyiunkat lefoglalt több mint egy heten át. Az össze vissza butorzattal amit fölszedtünk korábban a helyiségnek, egészen lakhatónak kezd kinézni. Sokkal lakhatobb a hideg, üres, és mocskos műhelynél ami akkor volt mikor beköltöztünk.

Tegnap éjjel, Katherine tudtomra adta, George-ot behivták rádión egy újabb találkozásra. És akkor ma, kora reggel, ő és Henry elmentek együtt, és neki csak azt mondták hogy egész nap el lesznek menve.

Úgy néz ki elaludhattam egy pár percig, és mikor felébredtem egyedűl voltam és a víz amivel a lában kezeltem már nem volt hideg. De a lábam sokkal jobban volt, és a duzzadás sokat lohadt. Úgy döntöttem lezuhanyozok.

A zuhany egy rögtönzött, csak hideg vizet engedő készítmény, amit Henry és én beszereltünk egy nagyobb szekrénybe a mult héten. Elrendeztük a vízlevezetést ((csatornázást)) és betettünk egy plafoni lámpát, és Katherine letakarta a padlót és a falakat ontapadós linóleumkockákkal vízszigetelésként. A szekrény abból a szobából nyilik amelyet George, Henry, és én használunk háloszobaként. A másik két ((garázs fölötti)) emeleti szobából, Katherine a kissebiket használja háloszobaként, és a másik pedig egy közös szoba, amely konyhaként és evőhelyiségként is szolgáll.

Levetköztem, kerítettem egy törülközőt, és kinyitottam a zuhanyozó ajtaját. És ott volt Katherine, vizesen, meztelenül, és gyönyörűen, a borítás nélküli plafoni lámpa alatt, és törülközött. Rám nézett meglepetés nélkül és semmit sem mondott.

Ott álltam egy másodpercig, és akkor, a helyett hogy bocsánatot kérjek és becsukjam az ajtót, egy hajtásra felé nyújtottam a karjaim. Bizonytalanul, felém lépett. És ez után a természet vett át dolgokat..

Az ágyban hevertünk hosszú ideig utána, és beszélgettünk. Először volt hogy igazán beszélgettem Katherinnal. Ő egy törődő, érzékeny, és nagyon nőies lány, a fegyelmezett, hivatásszerű külső alatt amit fenn tartott a Szervezetben végrehajtott munkájában.

Négy évvel a razziák előtt, egy Kongresszusi képviselő titkárnője volt. Egy Washingtoni bérlakásban lakott egy másik lánnyal aki színtén a Kongresszusnak dolgozott. Egy este mikor Katherine későn jött haza a munkájából a lakótársa testét rusnyán kikészítve találta az ágyán, vérbefagyva. Megerőszakolta és meggyilkolta egy fekete betolakodó.

Ezért vett Katherine egy pisztolyt, és tartotta meg még miután a Kohn rendelet a tüzfegyver tulajdonlást illegálissá tette azután is. És akkor körül belül egy millió más egyénnel együtt felseprődött a 1989-és razziákba. És habár soha nem volt semmi az előtti összeköttetése a Szervezettel, megismerte George-ot a fogvatatási helyiségbe ahól mindkettőjüket tartották a letartoztatások után.

Katherine apolitikus volt az előtt. Ha bárki megkérdezte volna tőle mikor a kormánynak dolgozott, vagy az előtt mikor egyetemen volt, valószínűleg azt mondta volna hogy ”liberális”. De ő csak a gondolkodás nélküli, automatikus módon volt liberális, ahogy a legtöbb ember. A nélkül hogy igazán átgondolta volna, vagy megpróbálta volna elemezni, értelmezni, egyszerűen felületesen elfogadta a természetellenes ideológiát amit a kormány és a tömegsajtó a lakosságra tuszkolt. Nem volt benne meg semmi abból a gőgből, önteltségből, és más hozzá hasonló egyének gyűlöletéből, ”én-jobbosdiból” vagyis a sajtónak engedelmeskedés ”helyes gondolkodás” és ”helyes érzés” által alápöckölt egyszemélyes rasszizmusból, amire szükség van hogy egy igazi, elkötelezett, hivatásos liberálist kitegyen..

Miután a rendőrség elengedte őket George adott neki egy pár történelmi, és a Fajiság tényezőivel foglalkozó könyvet, és a Szervezet kiadványaiból valamennyit olvasni. Életében először elkezdett komolyan gondolkodni a problémák gyökerénél levő fontos Faji - genetikai, társadalmi, és politikai tényezőkről.

Megtanulta az igazságot a Rendszer ”egyenlőség” csalásáról. Megértést szerzett a zsidók különleges történelmi szerepéről mint fajok (nemzetek) és civilizációk elrothadásának és felbomlásának, tönkremenésének okozóiról. De legfontosabban, elkezdett egy Faji alapú identitást, egy hovatartozási felfogást nyerni, legyőzve az egy életen át reá adagolt agymosást ami arra tört hogy lecsökkentse őt egy elszigetelt emberi atommá, egy kozmopolita káoszban.

A kongresszusi állását elvesztette a letartoztatása miatt, és, körűl belül két hónappal késöbb munkát kapott a Szervezetben mint egy gépírónő a nyomtatási részlegünkbe. Mivel okos és jol dolgozott, hamarosan előreléptették nyomdai javítónak, majd szerkesztőnek. Egy pár cikket is irt a Szervezet kiadványaiba, nagyjából a nők szerepéről a mozgalomban, és a társadalomban általánosan, és mult hónapban frissen kinevezték egy új negyedévenként megjelenő Szervezet lap főszerkesztőjének amely kimondottan nőknek készült volna.

A szerkesztői karrierje most természetesen leállt, legalábbis ideiglenesen, és a leg hasznosabb hozzájárulása a jelenlegi működésünkhöz az a kitűnő tehetsége az arc elálcázásra, valami amit amatőr-színház munkája révén fejlesztett ki egyetemista korában..

Habár a Szervezettel legelőször George révén érintkezett, Katherine sosem volt érzelmileg vagy szerelmileg viszonyban vele. Mikor először megismerkedtek, George még mindig házas volt. Később, ahogy George felesége aki sosem helyeselte a szervezetben való működését elhagyta, és Katherine is belépett a Szervezetbe, mindketten túl elfoglaltak voltak a Szervezet más-más részlegeiben, és nem találkoztak sokat. George akinek a munkája mint egy utazó szervező és pénz adomány szerző állandóan az úton tartotta, nem is volt sokat Washingtonban akkoriban.

Csak a véletlen dolga volt hogy George és Katherine ugyanebben az egységben kötöttek ki, de George elég nyilvánvalóan védenceként tekinti.

Habár Katherine sosem tett vagy mondott semmit hogy a feltételezésemet megalapozza, de ma reggelig úgy gondoltam, George viselkedéséből következtetve hogy volt valamilyen viszony közöttük. És mivel George gyakorlatilag az egységünk vezetője, ezért a Katherine felé érzett természetes vonzalmamat irányítás alatt tartottam mindeddig. Most viszont úgy néz ki a helyzet egy kicsit kényelmetlen lett. Ha George nem alkalmazkodik az új helyzethez kegyesen, a dolgok egy kicsit feszültek lesznek, és lehet csak a mi egységünk és más környékünkbéli egységek közti személycserékkel lehet megoldani a problémákat.

De addig is más problémák vannak, nagy problémák! Mikor George és henry végre vissza tértek ma este, megtudtuk hogy mit csináltak egész nap: felderítő munkát végeztek az FBI országos központján a városban. Az egységünknek kiosztották a feladatot hogy robbantsuk fel!

A parancs egészen a Forradalmi Parancsnokságtól jött le, és egy embert leküldtek a Keleti Parancsnoksági Központtol a WTP eligazitáshoz amin George részt vett Vasárnap, hogy szemléletre vegye a helyi egységvezetőket, és kiválasszon egyet erre a küldetésre.

Úgy néz ki a Forradalmi Parancsnokság úgy döntött hogy támadóba lendül a Politikai Rendőrség ellen mielőtt túl sokat letartoztatnak a ”törvényeseink” ( “legális” tagjaink) közűl, vagy befejezik a számítógépesített belső-utlevél rendszerük felállítását.

George-al közölték hogy mi kaptuk a feladatot mikor behívta a WTP egy második eligazításra tegnap. Egy ember a 8-as egységtől is ott volt. A 8-as egységet beosztották kisegítő szerepben, hogy segítsen nekünk a feladatban.

A terv durván ez: a 8-as egység be fog szerezni egy nagy mennyiségű robbanószert öt és tíz tonna között. A mi egységünk el fog téríteni egy olyan teherautót amely egy valódi szállítmányt visz az FBI központba, találkozunk a 8-as egységgel azon a helyen ahól a 8-as várni fog a robbanószerrel, és kicseréljük a rakományt.

Ezután mi bevezetünk az FBI központ teherszállítmány-fogadó térségébe, és otthagyjuk a teherautót. Amíg a 8-as egység azon dolgozik hogy megoldja a robbanószer problémát, ránk hárul hogy a feladat minden más részletét kidolgozzuk, beleértve az FBI rakomány-átvevési órarendjének, és a rakomány fogadására vonatkozó biztonsági és átvevési eljárásainak és módszereinek felderítését is. Tíz napos határidőt kaptunk a feladat elvégzésére.

1991. október 3. Az FBI-projecten való munkámat váltogattam némi ezermester munkával az épületünk körül. Múlt éjjel befejeztem a riasztórendszert, ma pedig elvégeztem néhány nehéz és piszkos munkát a vészkijáratunkkal.

Végig az épület mindegyik oldalán és a hátulján elástam egy sor nyomásérzékeny szerkezetet, amelyek össze vannak kötve egy benti fénykibocsátó és riasztó szirénával. Ezek a nyomásérzékeny szerkezetek affélék amelyeket gyakran szoktak boltokba a lábtörlők alá tenni, hogy jelezze, ha egy vevő érkezett. Két láb hosszú fémszalagokból állnak, amelyek egy rugalmas műanyag burkolatba vannak zárva, és vízállóak. Egy inch földdel eltakarva észlelhetetlenek, de jeleznék, ha valaki rálép a fölöttük levő talajra.

Ezt a módszert nem tudjuk alkalmazni az épület előtt, mert ott színte minden talaj kocsifelhajtó és a parkoló betonjával van befedve. Miután meggondoltam és elvetettem egy ultrahangos detektor gondolatát, egy fényelektromos sugáron döntöttem a betonos terület két oldalán található két fém kerítésoszlop között.

Annak érdekében, hogy a fényforrást és a fotocellát észrevehetetlenné tegyem, az egyik oldalon a kerítésoszlop belsejébe kellett helyezni, a másikra pedig egy nagyon kicsi és észrevehetetlen fényvisszaverőt szerelni.

Egyik oszlopba több lyukat kellett fúrnom és jó adag bütykölés is szükséges volt, amíg minden helyesen működött.

Katherine nagy segítség volt, fígyelmesen igazította a fényvisszaverőt amíg én beállítottam a fényt és a fotocellát.

Az ő javaslatára változtattam az belsejében a riasztórendszeren, hogy az ne csak jelezzen amikor egy betolakodó rálép a nyomásérzékelőre, hanem a garázsban is indítson el egy elektronikus órát. Így tudni fogjuk ha valaki itt járt, még akkor is, ha éppen senki sem volt itt közülünk, és tudni fogjuk azt is, hogy mikor.

Miközben a kocsik alsó részén dolgozásra és olajcserékre használt szervizveremből mindenféle szemetet tisztítottunk, üres olajoskannákat, olajos rongyokat, és mindenféle más szemetet, felfedeztük, hogy a szerviz verem közvetlenül egy csatornába nyílik, egy a beton alján található vasrácson keresztül.

A rácsot felfeszítve észrevettük, hogy be lehet mászni a csatornába, amely egy négy láb átmérőjű beton cső. A cső kb. 400 yardnyit fut egy nagy, nyitott szennyvizes árokba. A vezetéken végig nagyjából egy tucat kisebb cső nyílik a fő csatornába, láthatólag utcai csatornákból. A csatorna nyitott vége betonba ágyazott fél inches megerősítő rudakból álló ráccsal van fedve.

Ma szereztem egy fémfűrészt, lemásztam a csatorna végére és kettő kivételével átvágtam az összes fém rudat. Így szilárdan a helyében maradt a rács, de lehetővé vált, hogy jó nagy erőfeszítés árán félre lehessen hajlítani annyira hogy ki lehessen mászni.

Ki is másztam, és körülnéztem egy kicsit oda kint. A csatorna széle jól benőtt, jó takarást nyújtva a közeli úttól. És az útról a lakóhelyünket sem lehet látni és egy részét sem annak az utcának amelyen van egy részét sem, a közbeeső épületek miatt. Mikor visszatértem a csatornába, addig nyögtem és erőlködtem amíg visszahajlítottam a rácsot a helyére.

Sajnos az emberek, akik előttünk használták a garázst és a műhelyt, az összes használt olajat ebbe a csatornába önthették éveken át, mert kb. négy inch sűrű fekete olajos sár van a csatorna alján, szerviz vermen találhato akna után. Mikor kimásztam újból a boltba, teljesen belepett az anyag.

Henry és George mindketten kint voltak, és Katherine rákényszeríttet hogy levetkőzzem és leslagozott, mielőtt megengedte volna hogy bemenjek lezuhanyozni. Kijelentette hogy a ruha és a cipő, amit viselek, teljes veszteségek és kidobta őket.

Minden alkalommal mikor veszek egy jéghideg zuhanyt, nagyon sajnálom, hogy Henry és én nem szántunk rá időt, hogy a rögtönzött zuhanyzónkba meleg vizet is vezessünk.

Október 6. Ma befejeztem az indítószerkezet a bombához, amit az FBI-épület ellen fogunk használni. Az elsütő szerkezet ((gyújtószerkezet)) maga nagyon könnyű volt, de megakadtam az erősítőn, egészen tegnapig, mert nem tudtam, milyen robbanóanyagot fogunk használni. Az erősítő, a másodlagos robbanószer ami a gyutacs robbanásától elsütve elég nagy robbanást fejt ki hogy fő töltetet felrobbantsa. Az erősítő szükséges lesz ha egy stabilabb nehezebben indítható robbanóanyagot használunk fő-töltetnek, ha sikerülne elég dinamitot vagy katonai-plasztikai robbanószert szerezni, a gyutacs robbanása is elég lenne a bomba beindításához, de egy alacsonyabb érzékenységű robbanószer esetében szükség lesz egy kissebb adag dinamitot, katonai robbanószert, vagy egy fél kilónyi puskaport vagy más a gyutacs által is beindítható robbanószer adagot pakolni erősítőként a gyutacs köré, ami felerősíti ennek a robbanását eléggé hogy fő töltetet beindítsa. A 8-as Egység emberei egy rajtaütést terveztek, hogy kifosszanak egy raktárépületet, ahol a washingtoni földalatti-rendszert bővítik, de tegnapig nem volt szerencséjük, és akkor sem sok. Csak két láda robbanó zselatint találtak és egy még tele sem volt. Kevesebb, mint száz font.

De legalább megoldotta a problémámat. A robbanó zselatin elég érzékeny ahhoz, hogy egy általam készített ólom-azid gyutacs beindítsa, és száz font ebből bőségesen elég lesz, hogy fölrobbantsa a fő töltetet, ha a 8-as Egység talál még több robbanóanyagot, attól függetlenül, hogy mi az vagy hogyan van becsomagolva.

Körülbelül négy font robbanó zselatint egy üres almakompótos konzervdobozba tettem, ráhelyeztem a tetejére az elemeket és az időmérő szerkezetet, és összekötöttem őket egy kis kapcsolóval egy húsz láb hosszú hosszabbító zsinórral. Amikor megtöltjük a teherkocsit robbanóanyaggal, a konzervdobozt a két láda robbanó zselatin tetejére tesszük. Majd kis lyukakat kell ütnünk a raktér és a vezetőfülke falán, hogy a hosszabbító drótot és a kapcsolót a vezetőfülkébe vezessük.

Vagy George vagy Henry - valószínűleg Henry – fogja vezetni a kocsit az FBI épületen belüli teherszállítmány- fogadó részbe. Mielőtt kiszállna a vezetőfülkéből, átkapcsolja a kapcsolót, elindítva ezzel az időzítőt. Tíz perccel később a robbanószerek felrobbannak. Ha szerencsések vagyunk, ez lesz a vége az FBI-épületnek és a kormány új hárommilliárd dolláros számítógép központjának a belsőútlevél-rendszerükhöz.

Hat vagy hét éve, amikor először elkezdtek kibocsátani
“kísérleti léggömböket”, hogy megfígyeljék, mi lesz az általános vélemény az új útlevélrendszerről, azt mondták, a fő feladata az lesz, hogy leleplezze az illegálisan itt-tartózkodó idegeneket, hogy deportálni lehessen őket.

Habár jópár polgár, helyesen, gyanakodott az egész dologra, a legtöbb mégis lenyelte a kormány magyarázatát, hogy miért lennének szükségesek az útlevelek. Sok munkás, szakszervezeti tag, akik a nagy munkanélküliségben az illegális idegeneket a munkájuk elleni fenyegetésnek látták, úgy gondolta, hogy ez egy jó ötlet, amíg a liberálisok általában ellenezték, mert igencsak “rasszistának” hangzott, - lévén hogy az illegális idegenek csaknem mind nem-Fehérek voltak.

Később, amikor a kormány automatikusan megadta az állampolgárságot mindenkinek akinek sikerült átszöknie az Amerikai-Mexikói határon és két évig az országban maradnia, a liberális szembenállás is elillant, és aktívabb ellenállás nem igen volt a libertáriánusok kemény magja kivételével, akik még mindig gyanakvóak voltak.

Mindent egybevetve, lehangolóan könnyű volt a Rendszernek, hogy megtévessze és manipulálja az Amerikai embereket- akár az eléggé naiv “konzervatívokat”, akár a kényeztetett és ál-értelmiségi (vagy magukat értelmiséginek képzelő) “liberálisokat”. .Még a libertáriánusokat is, akik beállításuk természetétől fogva kormányzás ellenesek, minden kormány ellenesek attol függetlenűl hogy milyen kormány alatt élnek, még őket belefélemlítik a csendes beleegyezésbe, amikor “Nagy Testvér” ((Big Brother – á la “1984”)) bejelenti hogy az útlvélrendszer szükséges, hogy megtalálhassanak és elpusztíthassanak “rasszistákat”- vagyis minket.

Ha csak az Amerikai emberek szabadsága forogna kockán, aligha lenne igazolt a Szervezet létezése. Az Amerikaiak elvesztették a jogukat, hogy szabadok legyenek. A rabszolgaság a helyes és igazságos állapot egy olyan népnek, amely olyan puha, önzően-mohó, nemtörődöm, óvatlan, hiszékeny, és elbúgyutásodott lett mint mi.

Valóban, mi már rabszolgák vagyunk. Hagytuk egy diabolikusan (ördögiesen) találékony, idegen kisebbségnek, hogy láncokat rakjon a lelkünkre és az elménkre. Ezek a lelki láncok igazibb jegyei a rabszolgaságnak, mint azok a vas láncok, amelyek még jönni fognak.

Miért nem lázadtunk, amikor 35 évvel ezelőtt elvették tőlünk az iskoláinkat és színesekkel teli dzsungeleket csináltak belőlük? Miért nem szórtuk ki őket az országból 50 évvel ezelőtt, ahelyett hogy hagytuk volna hogy ők ágyútöltelékeknek használjanak minket, az Európa leigázásáért folytatott háborújukban?

És még inkább, miért nem keltünk fel 3 éve, amikor elkezdték elkobozni fegyvereinket? Miért nem keltünk fel szent bőszülettel és hurcoltuk ki ezeket a gőgös idegen férgeket az utcára és vágtuk át az összesnek a nyamvadt torát? Miért nem pirítottuk meg őket minden utcasarkon Amerika szerte?

Miért nem vetettünk egy végső véget ennek a pofátlan és, szüntelenűl tolakodó klánnak, ezeknek a mocskos ((pestises)) patkányoknak a keleti sennycsatornákból, ahelyett, hogy fejhajtva megengedjük hogy lefegyverezzenek, és védtelenné tegyenek?

A válasz egyszerű. Fellázadtunk volna, ha minden láncot amit az utolsó 50 évben raktak reánk, egyszerre próbálták volna reánk rakni. De mivel a láncokat, észrevétlenül kovácsolták, láncszemről láncszemre, nem lázadtunk. Minden egyes egyedüli új láncszem hozzáadása a lánchoz soha nem volt elég ahhoz, hogy nagy felfordulást csináljunk belőle, hogy cselekedjünk. Mindig könnyebbnek- és biztonságosabbnak- tűnt elhaladni mellettük. És minél messzebb mentünk, annál könnyebb volt még egy lépéssel tovább menni.

Egy dolog, amit a történészeknek el kell majd döntenie – ha lesznek Fajunkbéliek, hogy megírják eme korszak történetét – az az hogy mi volt fontosabb abban hogy egy szabad emberek társadalmából egy emberi birkacsordává változtatott minket – a szándékos tettek, vagy a tétlen csúszás?

Vagyis igazságosan hibáztathatjuk mindazért ami történt velünk a szándékos szubverziót, félrevezetést, amit az irányított tömegsajtó, az iskolák, a templomok, és a kormány gonosz és aljas propagandája által vittek végbe ellenünk?

Vagy a hibásság egy nagy részét a tétlen romlottságunkra kell-e tegyünk – a lelkileg bénító életmódra amibe a Nyugat lakossága hagyta magát csúszni a húszadik században?

Valószínűleg a két dolog egybefonódik, és nehéz lenne csak az egyiket okolni. Az agymosás a romlottságot elfogadhatóvá tette számunkra, és a romlottság kevésbé ellenállóvá tett az agymosással szemben. Mindenesetre most már túl közel vagyunk a fákhoz, hogy tisztán lássuk az erdő alakját.

De egy dolog ami egészen tiszta, hogy sokkal több forog kockán, mint a szabadságunk. Ha most a Szervezet elbukik feladatában, minden elvesz - a történelmünk, örökségünk, és megszámlálhatatlan sok évezred vére és áldozata és felfelé haladása ((evolúciós fejlődése)). Az Ellenségnek aki ellen küzdünk teljesen szándékában van megsemmisíteni a létünk Faji ((genetikai, vériségi)) alapjait.

A bukásunkra semmilyen mentségnek nem lesz értelme, merthogy csak egy tülekedő, nyüzsgő közömbös korcs horda marad hogy meghallja. Nem marad Fehér ember, hogy megértsen, vagy emlékezzen ránk - akár hogy hibáztasson minket a gyengeségünkért, vagy hogy megbocsásson a hibázásainkért.

Ha elbukunk, Isten nagy Kísérlete véget ér, és ez a bolygó még egyszer, ahogy évmilliókkal ezelőtt tette, felsőbb ember nélkül halad át az éteren.

Október 11. Hólnap van a nagy nap! A 8-as Egység bukása ellenére, hogy annyi robbanószert találjon, amennyit szerettünk volna, továbbhaladunk az FBI- hadművelettel. Az végső döntés erről a 8-as egység hadiszállásán tartott konferencián született meg, ma késő délután. Henry és én is ott voltunk, és egy kar tiszt a Forradalmi Parancsnokságtól- egy jele annak hogy milyen sürgősnek tartja a Szervezet vezetősége ezt a hadműveletet.

Rendszerint a Forradalmi Parancsnokság személyzete nem bonyolódik bele az egységek dolgába kivitelezési színten. A WTP-től kapunk hadműveleti parancsokat és a WTP-nek jelentünk, a Keleti Parancsnoksági Központ képviselőinek néhai résztvételével olyan konferenciákon amelyeken különösen fontos dolgokat kell eldönteni.

Korábban csak kétszer voltam olyan találkozókon amelyen akárki a Forradalmi Parancsnokságtól részt vett, mindkét alkalommal azért, hogy fontos döntéseket szülessenek a Szervezet kommunikációs felszereléséről, amit én terveztem. És az, természetesen az előtt volt, mielőtt a föld alá mentünk volna.

Tehát Williams Al-Ezredes jelenléte (álnév, azt hiszem) a találkozónkon ma délután mindannyiunkra nagy benyomással volt. Én azért voltam ott, mert én vagyok a felelős a bomba megfelelő működéséért. Henry ott volt, mert ő fogja célba juttatni. ((házhoz szállítani))

És a találkozó oka a 8-as Egység bukása volt abban hogy megszerezze az általam és Ed Sanders által az alapos munkához minimálisan szükségesnek becsült mennyiségű robbanószert. Ed a 8-as Egység katonai és muníció szakértője, és elég érdekesen az FBI korábbi vezér-ügynöke, aki ismeri az FBI- épület szerkezetét és elrendezését is.

Amilyen óvatosan csak tudtuk, kiszámoltuk, hogy legalább 10,000 font Dinamitra, vagy ezzel egyenértékű robbanóanyagra van szükségünk, hogy megsemmisítsük az épület egy számottevő részét és hogy szétroncsoljuk az új, pince alatti pincében ((mélypincében)) levő számítógépközpontot. Biztonság kedvéért 20,000 fontot kértünk. Ehelyett kicsivel kevesebb, mint 5,000 fontot kaptunk, és ennek is nagy része ammónium-nitrát műtrágya, ami sokkal kevésbé hatékony, mint a Dinamit.

A kezdeti két láda robbanó zselatin után, a 8-as Egység még 400 font dinamitot tudott szerezni egy másik földalatti- építő bódéból. Feladtuk a reményt, hogy ily módon összegyűjtsük a megfelelő mennyiségű robbanóanyagot. Habár nagy mennyiséget használnak naponta a földalattinál, kis mennyiségben tárolják és nehéz is hozzáférni. A 8-as Egység két embere majdnem odaveszett, mikor ellopták a dinamitot.

Múlt csütörtökön, munkánk befejezésének kiszabott határideje közeledtével a 8-as Egység három embere egy éjszakai rajtaütést hajtott végre egy farmokat ellátó raktárházon, kb. 50 mérföldnyire innen, Fredericksburg mellett. Nem találtak robbanószereket mint úgy, de találtak egy adag ammónium- nitrátot, amit kipucoltak onnan: 44 db 100 fontos zsákot belőle.

Olajjal érzékennyé téve és erősen lezárt helyen ((vagy tömítve)), hatékony robbanóközeget hoz létre, ahol a cél egyszerűen egy adag föld vagy kő megmozgatása. ((alacsony robbanószerként lassabban haladó lökéshullámot bocsájt ki ami inkább dolgok mozgatására, leverésére jó)) De a mi eredeti tervünk a bombával az volt, hogy egy nagyjábol lezáratlan, nyilt helyen legyen ((ami gyengíti a hatását mivel az erő egy része jobban szétmegy a levegőbe)), és képes legyen átütni két színt vasbeton padlózatot, hogy egy elég erős nyilt téri levegő lökéshullámot hozzon létre, hogy átrobbantsa és szétrombolja a külső falát egy masszív és erősre épített épületnek.

Végül két napja a 8-as Egység nekilátott annak, amit kezdettől fova kellett volna csinálni. Ugyanaz a három ember, akik az ammónium-nitrátot szerezték, Marylandbe indult a kocsijukkal, hogy kifosszanak egy katonai fegyvertárat. Úgy értesültem abból, amit Ed Sanders mondott, hogy van egy legális emberünk bent aki segített nekik.

De ma délutánig, egy szót sem hallottunk tőlük, és a Forradalmi Parancsnokság nem hajlandó tovább várni. A jelenlegi robbanószer készletünnkel nekiállásnak előnyei és hátrányai ezek:

A Rendszer továbbra is árt nekünk azzal hogy a legális embereinket letartóztatja, és jelenleg ezeken mullik a Szervezet gazdasági ellátása. Ha elvágják az anyagi ellátást a legális embereinktől, a földalatti egységeink arra fognak kényszerülni, hogy nagy mértékű rablásokhoz folyamodjanak ellátásuk érdekében.

Így a Forradalmi Parancsnokság abszolút szükségesnek tartja hogy csapást mérjünk a Rendszerre, sürgősen, ami nem csak az embereink összefogdosását fogja félbeszakítani, legalább ideiglenesen, hanem az egész Szervezet morálját emelni fogja a Rendszer megszégyenítésével és cselekvésre képességünk bemutatásával. Abból, amit Williams mondott, arra következtetek, hogy ez a két cél fontosabbá vált még a számítógépközpont kiiktatásánál is.

Másfelől, ha egy olyan csapást mérünk, ami nem okoz valódi kárt a Rendszer titkos rendőrségének, nemcsak hogy nem érjük el ezt a két új célt, de az ellenség fígyelmeztetésével szándékunkról és módszerünkről, nagyon meg is nehezítenénk, azt hogy később pótoljuk a bukást a számítógép ellen. Ez volt a Henry által kifejtett nézet, akinek nagy erénye, hogy mindig nyugodt tud maradni, és hogy pillanatnyi problémák nem vonják el a fígyelmét a hosszú távú céloktól.

De viszont színtén jó katona, és teljesen hajlandó véghezvinni a holnapi művelet rá eső részét, annak ellenére hogy úgy érzi hogy vissza kéne tartsunk addig amíg biztosak lehetünk benne hogy alapos munkát tudunk végezni.

Azt hiszem, a Forradalmi Parancsnokság is fölismeri az elsietett, idő előtti cselekedés veszélyeit. De ők viszont sok olyan tényezőt is fígyelembe kell vegyenek, amelyekről mi nem is tudunk. Williams tisztán meg van győződve róla, hogy muszáj az FBI fogaskerekei közé dobnunk egy franciakulcsot, azonnal, vagy kisimítanak mint egy gőzhenger. Így ma délután a megbeszélés nagy része arra a szűk tényezőre irányult, hogy hogy tudunk minél nagyobb kárt okozni a jelenleg rendelkezésünkre álló robbanószerekkel.

Ha eredeti terveinknek megfelelően egy tehergépkocsit vezetünk a fő árufogadó bejárathoz, és fölrobbantjuk a szállítmányátvevő területen, a robbanás egy nagy központi udvaron lesz, minden oldalról erős falakkal körülvéve, és az ég felé fog nyílni. Ed és én egyetértünk, hogy a jelenlegi robbanószer mennyiség nem elég ahhoz, hogy igazán komoly szerkezeti kárt okozzon ezen körülmények között.

Pusztítást okozhatunk az udvarra nyíló ablakú irodákban, de nincs esélyünk felrobbantani az épület belső homlokzatát ((falát)), vagy átütni a földalatti alagsorba ((pince alatti pincébe)), ahol a számítógépek vannak. Néhány száz embert megölünk, de a szerkezet valószínüleg tovább fog működni.

Sanders kért még egy-két napot az egységének, hogy több robbanóanyagot keressen, de ügye meggyengült, mivel az utolsó 12 napban nem tudták megszerezni, ami kellett volna. A napontai közel száz legális emberünk letartóztatásával, Williams szerint, nem várhatunk még két újabb napot sem, hacsak nem lehetünk biztosak benne, hogy ez meghozza azt amire szükségünk van.

Amit végül eldöntöttünk, hogy megkíséreljük bombánkat közvetlenül az első emeleti alagsorba ((pincébe)) juttatni, aminek színtén van egy rakodóbejárata a 10. utcában, a fő rakodó bejárathoz közel. Ha a bombánkat az udvar alatti alagsorban ((pincében)) robbantjuk fel, a zárt helység lényegesen megnöveli hatékonyságát. Majdnem biztos hogy beleontja az alagsor padlóját a mélypincébe, eltemetve a számítógépeket. Továbbá meg fogja semmisíteni a legtöbb- ha nem az összes- kommunikációs és áram ellátó felszerelést az épület részére, mivel azok az alagsori színteken vannak. A nagy ismeretlen, az hogy elég nagy szerkezeti kárt fog-e okozni, hogy egy jó időre használhatatlanná tegye az épületet. Erre a kérdésre nem tudnánk megkapni a választ egy részletes tervrajz, és egy csapat mérnök, és építészeti szakértő nélkül.

A nehézsége hogy bejussunk az alagsorba, az, hogy ritkán érkezik oda rakomány és rendszerint be van zárva az ajtaja. Henry hajlandó áttörni a kocsival az ajtót, ha szükséges.

Október 13, 1991. Tegnap reggel 9:15 kór a bombánk felrobbant az FBI országos központjában. Aggodalmunk bomba viszonylagos kis mérete miatt alaptalannak bizonyultak, a rombolás óriási. Biztos hogy megszakítottuk az FBI központi működését ((központjának a működését)) legalább az elkövetkező pár hétre, és úgy néz ki elértük azt a célunkat hogy szétromboljuk az új számítógépes központjukat.

A munkám egy kicsivel reggeli öt ora előtt kezdődött tegnap, mikor nekifogtam segíteni Ed Sandersnek hogy az ammónium nitrát műtrágyát összekeverjük fűtési olajjal a 8-as egység garázsában. Az 500 fontos ((kb 200 kilós)) egyik végükre állítottuk egyenként, és mindegyik zsák tetején egy kis lyukat szúrtunk egy csavarhúzóval, éppen csak elég nagyot hogy egy tölcsér végét be tudjuk dugni. Amíg én tartottam a zsákokat és a tölcsért, Ed beöntött egy gallon (kb 4 és ½ liter) olajat. Azután pedig leragasztottuk a lyukakat egy egy nagy darab erős szigetelőszalaggal, és én többször egyik végéről a másikra fordítottam a zsákot hogy a tartalmát jól összekavarjam amíg Ed megtöltötte az olajos kannáját az olajmelegítőjük tartájától az égetőig vezető csőből. Majdnem 3 óránkba telt amíg mind a 44 zsákot elkészítettük, és a munka igazán kifullasztott.

Ugyanezalatt, George és Henry kint voltak teherkocsit szerezni. Két és fél tonna robbanószerrel nem volt szükségünk egy nagy utánfutós kamionra, szóval úgy döntöttünk hogy megragadunk egy iroda kellékeket forgalmazó céghez tartozó kisebb szállító teherautót. Egyszerűen követték a teherautót ami nekik kellett a kocsinkba amíg megállt hogy lerakjon egy rendelést. Mikor a sóför – egy Fekete – kinyitotta a teherautó hátulját és belépett, Henry felugrott utána, és elintézte gyorsan és hangtalanúl a késével.

Ezután Henry követte George-ot (aki elől vezetett a kocsinkban hogy bármilyen akadályt észre vegyen) a teherautóban a garázsig. Behátrálltak pont ahogy Ed és én már majdnem befejeztük a mi munkánkat. Biztosak voltak benne hogy az utcán senki nem vett észre semmit a teherkocsi szerzésből.

Még egy félóránkba tellt hogy lerakjunk egy tonna papírt és más irodai felszereléseket a teherautóból, és hogy ezek után óvatosan felpakoljuk a dinamittal töltött ládákat és az anfos (ammónium nitrát-üzemanyagolaj robbanószeres) zsákjainkat a helyükre. Nekem színtén a munka közben el kellett vezetnem az indítóktól a kapcsolókig vezető kábelt a teherrészlegből a sóförfülkéig. A teherrészleg alján át vezettem a kabin alján fel, és alaposan becsavartam szigetelőszalaggal, és gondosan elálcáztam – arra az az eshetőségre tekintettel ha netán közelebbről megnézné valaki a kocsit kívülről útközben, és arra is vígyáztam hogy a lyukak szélét béleljem, és semmi éleshez ne érjen a drót útjaközben. A sóför hulláját a kocsi hátuljában hagytuk.

George és én az FBI épület felé indultunk a kocsiban, amíg Henry követett a teherautóban, és a 8-as egység agyonfegyverkezve követte őt (és nem irígyeltem volna azt a rendőrt aki megállítja Henryt). Mi a ”10-edik” utcai teherszállítmány-fogadó bejárat közelében szándékoztunk parkollni, és fígyellni amíg a pincetérhez vezető ajtót kinyitották egy másik teherkocsinak, amíg Henry várt a ”mi” teherautónkkal két keresztutcával odébb. Mikor minden jó volt jeleztünk volna neki kézirádióval.

De ahogy elvezettünk az épület előtt, láttuk hogy a pincetérség bejárat nyitva volt, és senki sem volt a közelben. Jeleztünk Henrynek és továbbmentünk hét-nyolc keresztező utcával, amíg kaptunk egy jó helyet parkollni. Ezután megindultunk lassan visszafelé az épület felé, és félszeműnket az óránkon tartottuk.

Még két keresztutcával odébb voltunk mikor a járda durván megrázkódott a lábunk alatt. Egy pillanattal késöbb megütött a robbantás hulláma (lökés hullám) – egy süketítő “bumm”, amit egy roppant dübörgő, összeomlási zaj követett, a körülöttünk kitörő ablakok magasabb hangjával keverve.

A mellettünk levő üzlet kirakatának üvege, és az utcán látható összes többi ablak és kirakat üvege szilánkokra loccsant. Egy csillogó és veszélyes üvegeső hulott az utcára egy jópár másodpercig a közeli épületek felsőbb emeleteiről, amíg egy korom-fekete füstoszlop lövellt egyenesen fel az égbe előttünk.

Az utolsó két keresztutcányi távolságot futva tettük meg, és elszomorított látni azt ami első pillantásra egy teljesen ép FBI központnak nézett ki, - kivéve persze hogy a legtöbb ablak hiányzott. A 10-edik utcai teherszállítmány-fogadó bejáratok felé vettük utunkat, ami mellett elvezettünk egy pár perccel korábban. Vastag, folytó füst ömlött ki a pincetérséghez vezető lejárón, és lehetetlen lett volna ott bemenni.

Emberek tucatjai nyüzsögtek a központi udvarhoz vezető teherszállítmány-fogadó bejárat körül, egyesek bementek, mások kijöttek. Sokan komolyan véreztek vágások miatt, és mindegyiknek sokk és elbambult hitetlenség volt az arcán.

George és én egy egy mély leheletet vettünk és átsiettünk a bejáraton. Senki nem próbállt megállítani, vagy akár fígyelt fel ránk bárhogy. A kép ami fogadott az udvarban az a teljes szétromboltságé volt. Az épület egész Pennsylvania Utcai szárnya, mint ahogy most már láthattuk, összeomlott, részben az épület közepén levő udvarra, és részben a Pennsylvania Utcára.

Egy hatalmas tátongó lyuk volt az udvar aszfaltjában az összeomlott épület törmeléknek pont a szélén, és ebből a lyukból omlott az a fekete füstoszlop nagy része amit láttunk.

Felborított teherautók és kiskocsik, szétrepesztett irodabútór, és épülettörmelék volt mindehova szétszorva, és köztük a megdöbbentően nagy mennyiségű áldozatok megtört hullái. Minden fölött ott lebegett a fekete füst köde, égette a tüdőnket, és fél-sötétséget csinállt a fényes reggelből. Egy pár lépést tettünk az udvarba hogy jobban felmérjük a rombolást amit okoztunk. Át kellett gázoljunk egy derékig érő papírtengeren, ami egy óriási jobb kéz felöli irodaszekrény hegyből ömlött ki, - volt ott talán ezer is. Úgy nézett ki mintha tömegével csúsztak volna az udvarba az összeomlott szárny egy felsőbb emeletéről, és most egy össze vissza csavarodott hegynyi összetört és szétrepedt szekrényke hegy volt az udvar közepén, ami 20 láb (kb 6 méter) magas, és 80-tól 100 láb (kb 25-30 m.) hosszú volt, a kihulott tartalmukkal keverve, amely a szekrényke hegyen túlterjedt megtöltve az egész udvart papírral.

Ahogy bámultuk a pusztítást a borzalom és boldogság keverékével, Henry feje megjelent egy pár lábbal arrébb. Épp akkor mászott ki a papírhegy egyik öbléből. Mindketten elképedtük hogy ott láttuk, mivelhogy el kellett volna hagynia a környéket rögtön a teherkocsi parkolása után, és egy megbeszélt találkahelyen várnia ránk.

Röviden elmagyarázta hogy minden olyan jól ment a pincében hogy úgy döntött kivárja a robbanást a környéken. Az inditoszerkezetek időzítőit már az épületbe-vezetés pillanatában bekapcsolta, hogy ne legyen semmi esély arra hogy egy akármilyen felmerülő nehézség eltántorítsa. De semmi nehézség nem merült fel. Senki nem állította meg, csak egy ellegyezést kapott egy Fekete örtől, ahogy behúzott a pincetérbe. Két másik teherkocsi pakolt le egy rakomány terminálnál, de Henry elvezetett mellettük, és a a teherkocsit olyannyira a Pennsylvania Utcai szárny közepe felé parkolta amennyire csak fel tudta mérni.

Volt nála egy összetákolt rakás rakomány-átadási dokumentum, hogy átadja bárkinek aki kérdőre vonta, de senki nem tette. Elsétállt a nem is fígyelő Fekete őr mellett, vissza fel a lejárón, és ki az utcára. Várt egy telefonfülke mellett egy keresztutcányival arrébb amíg már csak egy perc volt a robbanásig, és akkor felhivta a Washington Post szerkesztőségét.

A rövid üzenete a következő volt: ”Három héttel ezelőtt ti és a hozzátok tartozók meggyilkoltátok Carl Hodges-t Chicagóban. Mi most elszámolunk a haverjaitokkal a politikai rendőrségnél. Hamarosan elszámolunk veletek, és az összes többi árulóval is. Fehér Amerika meg fog maradni!”.

Az remélhetőleg megrázza majd őket eléggé, hogy kiprovokáljon egy pár jó Újság feliratot ((címsort, headline)), és szerkesztőségi cikket. Henry csak egy perccel előzött meg az FBI épületéhez, de az egy jól kihasznált perc volt. Egy pár vékonyka világosabb szürkés füstcsíkra mutatott, amelyek a szétzúzott szekrénykék halmazából kezdtek emelkedni, ahonnan kimászott, és egy gyors vígyor lobbant át az arcán ahogy eltette a gyújtóját. Henry egy egyszemélyes hadsereg.

Ahogy elfordult hogy távozzon, egy nyögést halottam, és lenéztem hogy egy körűlbelül 20 éves fiatal lányt lássak, félig egy vasajtó és más törmelék alatt. A szép arca mocskos és felkarcolt volt, és úgy nézett ki hogy csak félig van eszméletnél. Leemeltem az ajtót róla, és láttam hogy egyik lába alája van gyűrve, csúful eltörve, és vér ömlött egy mély vágásból a combján.

Gyorsan levettem a posztóövet a ruhájáról, és elszorítottam vele a seben felüli ereket. A vérfolyás lelassult valamennyire, de nem eléggé. Ekkor letéptem a ruhája egy részét és egy kötést csináltam belőle, amit a sebhez szorítottam, amíg George eltávolította egy közeli hulla cipőfűzőjét és evvel rászorította a kötést a sebre. Amilyen gyöngéden csak tudtuk George és én felvettük hogy kivígyük a járdára. Hangosan felnyögött ahogy a törött láb kiegyenesedett.

Úgy néz ki a lánynak nem voltak súlyosabb sérülései a lábán kívül, és valószínűleg tuléli. De sok más egyén nem volt ilyen szerencsés. Mikor lehajoltam hogy megállítsam a lány vérzését akkor fedeztem fel először hogy az udvar tele van a sok más sérült egyén nyögésével és ordításával. Kevesebb mint hat méterre, egy másik nő feküdt mozdulatlanúl, az arca teljesen véres volt, és egy nyilt tátongó seb volt a halántékán – egy borzalmas látvány amelyet még mindig élesen látok minden alkalommal mikor becsukom a szemem.

A legutóbb kibocsátott számítások szerint, körülbelül 700 személy vesztette életét a robbantásban, vagy halt meg utána a törmelékben. Ebben benne van körülbelül 150 egyén akik a mély-pincében voltak a robbantás idejében és akik testeit még nem találták meg. Több mint két hét fog kelleni amíg elég törmeléket pucolnak el hogy hozzá férjenek az épületnek ahhoz a színtjéhez, - már a tévé hirek szerint. Ugyanezen tegnapi tévé riport, és mások alapján amiket tegnap halottunk, majdnem teljesen biztosra vehetjük hogy az új számitógép-rendszer a mély pincében vagy teljesen szétrombolódott, vagy nagyon súlyosan megrongálódott.

Tegnap egész nap, és ma a robbantás helyszínéről sugárzott tévéadásokat néztük, és azt ahogy a mentőegységek kihozzák az épületből a halottakat és a még élő vagy haldokló sérülteket. Ez egy sulyos felelősség amit hordoznunk kell, mivel a bombánk áldozatainak többsége csak csicskás volt, akik semmivel sem voltak jobban elkötelezve a Rendszer beteg filozófiája, vagy a Fajpusztitó céljai mellett mint mi.

De nincs mód arra hogy szétromboljuk a rendszert a nélkűl hogy ne bántsunk sok-sok ezer más ártatlan embert –lehetetlen. Ez egy rákos daganat amely túl mélyen a húsunkba van évődve. És ha nem pusztítjuk el a Rendszert mielőtt elpusztít minket – ha nem vágjuk ki ezt a rákot az élő húsunkból – az egész Fajunk elpusztúl.

Ezt már átgondoltuk, minden cselekedet előtt, és mindannyian teljesen meg vagyunk győződve arról hogy azt amit tettünk teljesen igazolt, és helyes de mégis nagyon nehéz dolog látni a saját népünket, Fajunkbelieket, véreinket, embereinket, olyan élesen, nagyon szenvedni a tetteink miatt.

Mert az Amerikai emberek olyan sok éven át nem voltak hajlandóak a kellemetlen döntéseket meghozni, azért van az hogy most mi arra kényszerülünk most hogy olyan döntéseket hozzunk amelyek valóban nagyon kemények és szigorúak..

És nem ez a kulcs az egész problémához? A népünk (embereink) megrontása a zsidó-liberális-demokrata-egyenlőségesdis betegség által, amely leginkább a puha-elmeiségünkben ((puhaságunkban, puha beálitottságunkban soft-mindedness)), mutatkozik, abban hogy nem vagyunk HAJLANDÓAK felismerni az élet keményebb valóságait, mint bármi másban.

A liberalizmus alapjában egy nőies, szolgaias, ((megalázkodó, önmagát alávető, meghajló, submissive)) világnézet. Lehet egy jobb szó rá a nőiesnél, az az infantilis, (babaias, gyerekes). Olyan férfiaknak a világnézete akiknek nincs meg az erkölcsi keménységük, a lelki erejük hogy felálljanak és harcot vivjanak az élettel, akik nem tudnak alkalmazkodni ahhoz a tényhez hogy a világ nem egy óriási, rózsaszín-és-kék, kipárnázott bölcsőde amelyben az oroszlánok lefekszenek a bárányokkal, és mindenki él boldogan mindörökké.

Fajunk lelkileg egészséges férfiai, még akkor sem kéne ilyennek kívánják a világot ha ilyen is lehetne. Az egy idegen megközelítése az életnek, nem azoké a Fehér népeké akik a zord északon küzdelem és küszködés által kellett kivívják létüket, a rabszolga népeké, nem a szabad és szabadságra született népeké.

De átitatta az egész társadalmunkat. Még azok is akik nem fogadják el tudatosan a Liberális elveket, megrontódtak tőle. Évtízedről évtízedre a faji probléma Amerikában egyre rosszabb lett. De azoknak a többsége akik egy megoldást akartak, akik Fehér Amerika megmaradását akarták, soha nem tudtak felhúzni magukban elég bátorságot hogy a nyilvánvaló megoldássokkal szembe nézzenek.

A liberálisoknak és a zsidóknak csak annyit kellett tenniük hogy elkezdjenek ”embertelenségről” vagy ”igazságtalanságról” vagy ”Fajirtásról” visongani, és a legtöbben azon Fajunkbeliek közűl akik egy megoldás szélei körül matattak megiramodtak mint rémült nyulak.

Mert soha sem volt egy megoldás a faji problémára amely ”igazságos lett volna mindenki számára”, vagy amelyik elfogadásáról minden érintettet illedelmesen meg lehetett volna győzni bármilyen felfordulás vagy kellemetlenség nélkűl, mind próbálták kikerülni a problémával való foglalkozást, remélvén hogy majd a probléma magától elmegy. És ugyanez igaz a Zsidó problémára, és a színes emigráció problémájára, a túlnépesedés problémára, és az eugéniai problémára (az emebrek minőségi szempontjainak, romlásának problémájára), és ezer más rokon problémára.

Igen, a valósággal való szembenézésre, a kemény döntések meghozására, és a szükséges kemény dolgok megtevésére képtelenség, ez a liberális betegség legkimagaslóbb tünete. Mindig megpróbál kikerülni egy kisebb kellemetlenséget most, és így egy sokkal nagyobb kellemetlenség kikerülhetetlen lesz később, mindig kibújik a jövőért való felelősség alól – így működik a liberális agy

De ennek ellenére, mikor a TV kamera egy szegény lány siralmas, megcsonkított hullájára, vagy akár egy FBI ügynökére koncentrál – amelyeket kihúznak a törmelékből, a gyomrom émelyeg, és nem tudok lélegezni. Egy borzalmas, borzalmas feladat az ami előttünk van.

És máris nyilvánvaló hogy az irányított sajtó is meg akarja győzni a nyilvánosságot, hogy az amit csinálunk, az egyszerűen borzalmas. Szándékosan hangsúlyozzák a szenvedést amit okoztunk, azáltal hogy felváltva mutatják az áldozatokról készített közeli képeket a rokonaikkal készített könnyező interjúkkal.

Az riporterek válaszravezető kérdéseket kérdeznek mint, ” Milyen embertelen állatok tehettek egy ilyesmit a lányoddal?”. Tisztán látható hogy az FBI épület bombázását az évszázad atrocitásának kívánják festeni.

És valóban, ez olyan méretű tett volt amilyen ennek előtte nem volt. Az összes bombázások, égetések, és orvgyilkosságok amit a ”Bal” követett el ebben az országban mind jelentéktelenek voltak ehhez képest.

De mekkora különbség volt a sajtó hozzáállásában!, emlékszem egy hosszú sorozat Marxista terror cselekményre 20 évvel ezelötről, a Vietnámi háború alatt. Egy pár hatósági épületet felégettek, vagy dinamitoztak, és egy pár ártatlan járó-kelő is meghalt, de a sajtó mindig úgy festette ezeket a dolgokat mint idealisztikus ”tüntetési” tetteket.

Volt egy fegyveres ”forradalmár” néger banda, akik a ”Fekete Párducoknak” hívták magukat. Minden alkalommal mikor lövöldözésbe keveredtek a rendőrséggel, a sajtó és a TV a könnyes interjukat a kimúlt Fekete bandatagok családtagjaival készítették, nem a rendőrök özvegyeivel. És mikor egy néger nő aki a Kommunista párthoz tartozott megtervezett egy lövöldözést egy bírósági eljáráson, és még azt a sörétes puskát is ő hozta amivel egy bírót meggyilkoltak, a sajtó drukkoló tábort alkotott a bírósági eljárásán, és megpróbált egy népi hőst ((folk hero – mint pl Rózsa Sándor volt errefelé, vagy Robin Hood kicsivel arrébb)) csinálni belőle.

Hát, ahogy Henry fígyelmeztette a Washington Post-ot tegnap, mi hamarosan elkezdjük azt a számlát is egyenlíteni. Egy nap egy igazán Amerikai sajtónk lesz ebben az országban, de sok szerkesztő torkát fog kelleni elvágni azelőtt.

Október 16. Megint a régi barátaimmal a 2-es egységben. Ezeket a szavakat olajlámpa mellett írom, a csürjük padlásán, ahol Katherinnek és nekem alvóhelyet készítettek. Egy kicsit hűvös és primitív, de legalább teljesen magunkban vagyunk. Ez az első alkalom hogy egy egész éjjelünk van együtt, egyedűl ((egymagunkban)). De valójában nem szénázni jöttünk ide, de felvenni egy rakomány robbanószert. A 8-as egység emberei akiket felküldtek ide hogy találjanak robbanószert az FBI munkához, részben sikeresen jártak: nem találtak sok tömeges robbanószert, túl későre szerezték azt is amit szereztek, és majdnem sikerült kinyíratniuk magukat, de viszont összeszedtek egy nagy rakás össze vissza lőszert a szervezet számára.

Nem mondtak el nekem minden részletet, de sikerült nekik bevezetni egy 2 és ½ tonnás katonai teherkocsit az Aberdeen Kipróbáló Térség (katonai tank, robbanószer, és agyú lőtérre/bázisra), 25 mértföldre innen, megtöletni robbanószerrel, és kivezetni – egy odabent levő emberünk segítségével. De sajnos rajtakapták őket egy tároló bunker kifosztása közben, és onnan ki kellett harcolniuk magukat aztán. A küzdelem során egyikük nagyon súlyosan megsebesült.

Sikerült elmenekülniük az üldözőiktől, és eljutni a 2-és egység Baltimore melletti farmjáig, és azóta ott rejtőzködnek. Az az emberünk akit meglőttek, majdnem meghalt a golyó okozta sokktól ((az M16 és AK47 rohamfegverek golyói úgy vannak tervezve hogy a húst megütve színte forognak, és minden energiájukat gyorsan beledobják az áldozatba így még egy nem halálos helyen történő lövés is sokkot okoz a szervezetnek, sokszor ájulást, ami kezelés nélkül halált okozhat)) és vérveszteségtől, de egyetlen főszerve sem sérült, és most már úgy néz ki hogy túl fogja élni, habár még mindig túl gyenge ahhoz hogy elvígyék.

A másik kettő a teherkocsijuk szerelgetésével tartotta magát elfoglalva, amely pont alattunk van parkolva. Újrafestették, és egy pár más változtatást is csináltak rajta, hogy ne legyen felismerhető mikor megindulnak vissza Washingtonba vele.

De mikor mennek nem fogják magukkal vinni a lőszer többségét. A nagy része itt lesz tárolva és az egész környék minden egységét ellátja. A WTP a mi egységünknek adta meg a kiváltságot hogy először válogassunk belőle. Elég nagy választék van. Ami valószínűleg a legértékesebb az 30 láda repeszgránát – ez 750 gránát! Két ládát elviszünk.

És akkor van vagy 100 darab sok különféle tipusu és méretű akna – jol jönnek majd csapdák készítésére. Kettőt-hármat elviszünk ezek közűl is. Aztán vannak gyújtószerkezetek ((kanócok)), és erősítő pakolások halomszámra. Ládák teli gyutacsokkal bombák, aknák, gránátok, és minden más beindítására. És nyolc tekercs robbantózsinór ((ami egy a gyutacs töltetéhez hasonló magas robbanószerrel pakolt vezeték amely egy robbantás erejét másodpecek töredéke alatt átvezeti egy másik gyutacsba vagy pakolásba – így lehetséges több robbanószert gyors másodpecekkel egymás utáni sorozatban felrobbantani – hivatásos épület rombolók pl elintézik hogy egy magas robbanószeres v alakban formázott vágótöltet vezeték elvágjon egy vasoszlopot és rögtön utána egy alacsonyabb robbanószeres töltet kiverje a helyéből – robbantózsinórral összekötve gyorsan másodpercek töredékeivel egymás után sorrendbe robbannak az összefűzött töltetek, kirobbantásos szénbányászatban pedig az összes töltetet összekötik evvel és így egy egész hegyoldalon vagy földszakaszon végigfut egy robbantási hullám ahogy leásott dinamit töltetek százai robbannak gyors egymásutánban)) És egy láda thermite gyújtógránát. ((a thermite aluminium vagy más hasonló port használ a robbanószer mellett amely nagyon magas hőfokon ég, és felhevít dolgokat, sőt összeforraszt vasrészeket, gyújtásra és mozgószerkezetek tönkretevésére használatos, - a második vh-ban ágyurekeszeket és generátorokat (stb) tettek tönkre vele az am. különleges erők – személyzet ellen is borzalmas hatásai vannak.)). És sok más ez-az. Még egy 500-fontos ((kb. 250 kg)) általános célú ((légi)) bomba is. Olyan zajt csaptak ahogy az utóbbit a teherautóba hurcolták, hogy egy őr meghallotta őket. De elvisszük ezt is magunkkal. Kb. 250 font tritonallal van megtöltve – ami a dinamit és alumínium por keverék, ezt kiolvaszthatjuk a bombából, és felhasználhatjuk kisebb bombák készítésére.

Katherine és én mindketten nagyon boldogok voltunk hogy együtt tehettük meg ezt az útat, de a körülmények aggasztóak. George először Henryt külde volna el velem, de Katherine reklamállt. Reklamállt hogy neki még nem adatott meg az alkalom hogy részt vegyen az egységünk tevékenységeiben, és valóban, az utolsó két hónap alatt alig hagyta el a bázisunkat. Azt mondta hogy nincs szándéka, csak egy szakácsnak és takarítónak lenni, az egység részére. Mind egy kissé feszültek voltunk a bombázás után, és Katherine egy kicsit élesen hangzott – majdnem mint egy feminista. (Jegyzet az olvasónak: a Nők felszabadítása – vagy a feminizmus – a tömegpszihózis egy formája volt a Régi Korszakban. A nők akiket érintett tagadták nő létüket ((sőt az erre vonatkozó minden erkölcsi szempontot is le próbálták tagadtatni az áldozataival – a meghülyítettekkel a feminizmus zsidó készítői)), és kikövetelték hogy ”emberek” voltak nem ”nők”. Ezt a ficamodottságot is hirdette és erre buzdította az embereket a Rendszer – kihasználta eszközként hogy maga ellen fordítsa Fajunkat, ((és erkölcsi alapjait a sajtóból ömlesztett férfiakra és nőkre célzott erkölcstelenséggel, erkölcs ellenes félrevezetéssel, és a férfiakra célzott szemetesítő pornografikus propagandával nő-leértékelő propagandával együtt tönkre tegyék)).

George hevülten kikérte magának hogy Katherint nem érte diszkrimináció, és hogy az ő álca és arcelváltoztatási tehetségei különösen értékesek voltak az egységünk számára, és hogy a feladatokat kimondottan azon az alapon osztotta ki, hogy a legjobb belátása szerint a lehető leghatékonyabb működést eredményezze.

Én kisimítottam dolgokat avval hogy azt javasoltam hogy talán jobb lenne ha egy kocsi teli illegális rakományt egy nő és egy férfi vezetne, mint két férfi. A rendőrség az utóbbi időben felléptette a működését és sok kocsit állított meg találomra a Washington környéken az utóbbi pár nap alatt.

Henry egyetértett a javaslatommal, és George kelletlenül beleegyezett. De sejtem hogy gyanítja hogy Katherine kilobbanásának oka legalább részben az, hogy inkább lett volna velem, mintsem hogy egy egész napot ott maradjon egyedül vele.

Nem csináltunk feltűnést a viszonyunkból, de nem valószínű hogy Henry vagy George eddig nem jöttek rá hogy Katherine és én együtt vagyunk. Ez egy elég kényelmetlen helyzetet teremtett mindannyiunk számára. Teljesen külön attól hogy George és Henry mindketten egészséges férfiak, és Katherine az egyetlen női személy közöttünk, egy másik probléma a Szervezeti fegyelem.

A Szervezet engedményeket tett házaspárok részére, amúgy hogy párok ugyanazon egységek részei lehetnek, és egy férjnek vétó ereje van bármiféle parancs fölött amit a feleségük kap. De, ezen kivételtől eltekintve, a nők pont úgy alá vannak vetve a szervezeti fegyelemnek mint a férfiak, és, a csaknem minden egységben uralkodó informális ((baráti)) légkör ellenére, bármilyen megtörése a Szervezeti fegyelemnek ((pl. engedetlenség)) egy nagyon komoly dolog.

Katherine és én beszéltünk erről, és annak ellenére hogy a viszonyunk természetesen erkölcsös és helyes, nem valami kimondottan fizikai erkölcstelenség minden felelősség nélkül, nem is akarjuk egyelőre házasság színtjére vinni. Egy ok az hogy még sokat kell tanuljunk egymásról. Egy másik szempont pedig az hogy mindkettőnknek egy mindent felülmúló elkötelezettsége van a Szervezethez, a harcunkhoz, és az egységünkhöz, és nem lenne helyes ha könnyedén vennénk, vagy könnyedén megtennénk bármit ami lehet hogy hátráltatná ezt az elkötelezettséget.

De akárhogy is, meg fog kelleni oldjunk dolgokat vagy így vagy úgy hamarosan.

1991, október 23. Ma reggel volt először lehetőségem írni, mióta Katherine és én felszedtük a hadianyagot múlt héten Marylandben. Egységünk három küldetést hajtott végre az utolsó hat nap alatt.

Mindent összevéve, több mint 200 különböző incidensért teszik felelőssé a Szervezetet az ország különböző részein, a hírek szerint. Most már igazán egy gerilla háború sűrűjében vagyunk.

Múlt hétfőn, éjszaka, Henry, George és én rajtaütöttünk a Washington Poston. Egy gyors dolog volt, kevés előkészületet igényelt, bár jó pár percet vitatkoztunk előtte, arról hogy hogy hajtsuk végre.

Henry szeméjeket vett volna célba, de ehelyett úgy sült el hogy csak egyik nyomdagépüket pusztítottuk el. Henry ötlete az volt hogy mi hárman törjünk be a hatodik emeleti a hírfogadó szobába és szerkesztői irodákba, és repeszgránátokkal és géppuskákkal öljünk meg annyi embert amennyit csak tudunk. Ha épp az esti 7:30- as lapzártájuk előtt csapnánk le, majdnem mindenkit bent érnénk.

George elvetette ezt a manővert, mint olyant amilyent részletes terv nélkül túl kockázatos kivitelezni. Százak dolgoznak a Washington Post épületében, a gránátok és lövések hangja a hatodik emeleten valószínűleg kikergetné nagy részüket a lépcsőházba és a folyosókra. Ha a lifttel próbálnánk lejönni viszont, akkor valaki kikapcsolhatná a főkapcsolót, és csapdába esnénk.

Másfelől viszont, a lobbyból be lehet látni a nyomda szobába egy nagy táblaüveg ablakon keresztül. Tehát fölszereltem egy rögtönzött bombát, úgy, hogy egy kézigránátot erősítettem egy kis harckocsi-aknára ragasztószalaggal. Az egész kb. 6 font volt és elég esetlen, de el lehetett dobni 50 lábnyira is, mint egy túlméretezett gránátot.

Egy sikátorban parkoltunk le kb. 100 yardnyira a Post főbejáratától. Amint George lefegyverezte az őrt, Henry egy óriási lyukat lőtt rövidre vágott csövű sörétes puskájával a nyomdaszoba ablakába. Ekkor meghúztam az általam készített gránát-akna kombináción a pöcköt, és behajítottam a legközelebbi nyomdagép hengerei közé, amit épp akkor készítettek elő az éjszakai munkához.

Amíg a bomba felrobbant, a belőtt ablak alatti tégla falacska mögé buktunk, majd Henry meg én gyorsan fél tucat termit gyújtógránátot dobtunk a nyomda szobába. Mindannyian visszatértünk, mielőtt bárki kijöhetett volna akár a járdára is, és így a gyorsaságnak köszönhetően senki még az autónkat sem látta. Katherine természetesen elvégezte a rendszeres ügyes munkáját az arcunkkal.

Másnap reggel a Post kb. egy órával később jelent meg az utcákon, mint szokott, és az előfizetők sem kapták meg újságjaikat, mivel a korai kiadások kimaradtak, de a Postnak nem lett különösebb baja. Alapjában véve csak egy nyomdagépet károsítottunk meg bombánkkal, és egy kicsit megfüstöltünk néhány dolgot gyújtógránátjainkkal, amelyek közül az egyik felgyújtott egy hordó tintát, de erőfeszítéseink ellenére a Post színte semmit sem veszített képességéből, hogy terjessze a hazugságait és a mérgezését.

Nagyon bosszankodtunk emiatt. Világossá vált számunkra, hogy buta módon olyan kockázatot vállaltunk, ami messze nem állt arányban azzal az eredménnyel, haladással, amit legjobb esetben elérhettünk volna vele.

Eldöntöttük, hogy a jövőben saját kezdeményezésű küldetést nem fogunk indítani, amíg nem mértük alaposan fel a célját, és nem győződtünk meg róla, hogy megéri a kockázatot. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy csupán az ütés kedvéért üssünk a Rendszer ellen, különben egy sereg bolhához fogunk hasonlítani, amelyek egy elefántot akarnak halálra csípni. Minden ütést gondosan ki kell mérni a hatására tekintettel.

Visszatekintve sokkal jobbnak tűnt Henry terve, hogy támadjuk meg a hírfogadó szobát és az irodákat. Várakoznunk kellett volna néhány napot, hogy kieszeljünk egy jó tervet, ami igazán megbénította volna a Postot, ahelyett, hogy belesiessünk egy féligmeddiges rajtaütésbe a nyomdáin. Amit elértünk, az csak az, hogy a Post jobban őrzött lett és megnehezítettünk minden jövőbeni akciót.

Bár a küldetés utáni reggelen visszanyertük a becsületünkből egy kicsit. Gyanítva, hogy a szerkesztői banda nagy része az éjszakáját az irodákban töltötte, hogy megírja az éjszaka történéseit, és otthon lesznek hogy kialudják magukat, úgy határoztunk, egyiküket meglátogatjuk.

Miután átnéztük az újságot, megállapodtunk a szerkesztői oldal főszerkesztőjén, aki egy különösen vérengző cikket írt rólunk. Szavaiból csöpögött a talmudi gyűlölet. Rasszisták, irta, nem érdemelnek emberszámba vevést, sem a rendőrségtől, sem pedig egyetlen tisztességes polgártól sem. Szerinte le kéne lőni minden hozzánk hasonlóan gondolkodót mint megannyi veszett kutyát. Ellentétben általános támogatásával nemi erőszakban bűnös vagy gyilkos Feketék irányába, és a hosszú prédikációival a “rendőri brutalitásról” és “túlkapásról” ezekben az esetekben!

Henry és én bementünk busszal a belvárosba, és aztán leintettünk egy taxit, egy Fekete vezetővel. Mikor felmentünk a szerkesztő Silver Spring-i kocsifeljárójára, a Fekete már a csomagtartóban volt-döglötten.

A taxiban vártam, amíg Henry csöngetett, és a válaszoló nőnek azt mondta, csomagot hozott a Posttól, és egy aláírásra van szüksége. Mikor pár pillanat múlva megjelent az ajtóban az álmos szemű szerkesztő, egy fürdőköpenyben, Henry szó szerint kettélőtte két lövéssel a kabátja alatt felhozott levágott csövű sörétes puskájával.

Szerdán mind a négyen (Katherine vezette az autót) végleg megsemmisítettük a Washingtoni terület legjelentősebb tévéállomását. Kemény volt, és voltak olyan pillanatok, mikor nem hittem, hogy elmenekülünk.

Még mindig nem tiszta, hogy milyen hatással van tevékenységünk az általános közvéleményre. Nagyrészt az emberek csak a saját ügyeikkel foglalkoznak, mint ahogy mindig is tették.

Bár voltak hatásai. Egy tucat állam Nemzeti Gárdáját kihivták, hogy erősítsék meg a helyi rendőri erőket, és most mindenfelé nagyméretű állandó örségek vannak, minden Washingtoni kormányépület előtt, sok város nagyobb sajtóirodái előtt, és kormányemberek százainak lakásainál.

Egy héten belül, úgy sejtem, minden Kongresszusi tagnak, minden központi kormány ((federal)) bírónak, és minden központi kormány ((federal)) bürokratának az asszisztens-titkári színtről felfelé, kirendelnek egy állandó testőrséget. A sok homokzsák, géppuska, és khaki színű egyenruha, ami már Washington minden részén kezd megjelenni, ha akarják ha nem növeli a közvélemény tudatosságát - habár lefogadom, hogy kinn mondjuk Iowa Állam kukoricamezőin messze sem ilyen dramatikus a helyzet.

A legnagyobb nehézségünk az hogy a nyilvánosság minket és minden tetteinket csak a sajtón keresztül látja. Képesek vagyunk magunkat egy eléggé nagy problémává tenni, hogy a média nem engedheti meg magának, hogy ne beszéljen rólunk, vagy lekicsizzen minket, tehát pont az ellenkező taktikát használják, elárasztják a nyilvánosságot torzításokkal, féligazságokkal, és hazugságokkal rólunk.

Az utóbbi két hét alatt folyamatosan mocskoltak, megpróbálva meggyőzni mindenkit arról hogy mi a gonoszság földi megtestesítői vagyunk, egy fenyegetés mindarra ami rendes, tisztességes, nemes, és érdemes, - értékes. szép és jó.

Ránkszabadították a tömegsajtó egész erejét, nem csak a szokásos ferdített-hírek kezelést kaptuk, de hosszú “háttér” cikkeket a vasárnapi újságokban, kiegészítve hamisitott képekkel Szervezet gyűlésekről és tevékenységekről, “szakértők” beszámolóit TV programokon – mindent! reánk zúdítottak!

A rólunk kitalált mesék közül egyesek igazán csak “fantasztikusak”, de tartok attól hogy az Amerikai nyilvánosság eléggé buta ahhoz hogy elhiggye.

Ami most történik, emlékeztet a Hitler és a Németek elleni médiahadjáratra, az 1940-es években, történetek arról hogy Hitler dührohamokat kap és dühében szőnyegeket rág, és hamis német tervek Amerika inváziójára, a németek csecsemőket nyúznak meg élve hogy lámpaernyőket készítsenek belőlük, aztán szappant főznek belőlük, és gőzgépekkel irtják az ártatlan zsidókat. A zsidók meggyőzték az Amerikai embereket, hogy ezek a történetek igazak voltak, és az eredménye a II. Világháború volt, amelyben Fajunk legjobbjainak milliói mészárolódtak le – általunk - és egész Kelet- és Közép- Európából egy óriási kommunista lágert ((börtöntábort)) csináltak.

Most nagyon úgy néz ki, hogy a Rendszer még egyszer egy szándékos döntést hozott, hogy háborús hisztériát kelt, azáltal hogy még veszélyesebbnek mutatnak be mint amilyenek vagyunk. Mi vagyunk az új németek, és az országot pszihologiailag felhúzzák, ((mint egy felhúzhatós játékszert, vagy szerkezetet)), hogy eltöröljenek minket.

A Rendszer így sokkal jobban segít nekünk abban hogy felébresszük a nyilvánosság tudatát harcunkról, mint remélhettük volna. De ami ijesztő ebben, az az erős sejtelmem, hogy a Rendszer legfelsőbb rétegei nem igazán aggódnak miattunk, nem gondolják hogy igazán veszélyt jelentenénk reájuk, és cinikusan ürügyként használnak minket egyes saját programjaik véghezviteléhez, mint pl. a belső útlevél programjuk.

Egységünk - az FBI bombázása után- általános feladatként a helyi média elleni direkt akciós fellépést ((közvetlen támadását)) kapta, pont úgy mint más egységek a Rendszer más részlegeit kapták célpontul. De az világossá lett, hogy direkt akcióval egyedül nem győzhetünk, túl sokan vannak ők, és túl kevesen vagyunk mi. Meg kell győznünk az Amerikai embereknek legalább egy jelentős részét, hogy az amit teszünk, az szükséges is és helyes is.

Az utóbbi egy propaganda feladat, és eddig nem voltunk valami sikeresek ebből a szempontból. A 2-es és 6-os Egység a fő felelősek a propagandáért, a Washington térségben, ha jól tudom a 6-os emberei szétszórtak néhány tonnányi röplapot az utcákon a mi nap; Henry tegnap felvett egyet a belváros járdájáról. De attól tartok, a röplapok önmagukban nem tudnak előretörni a Rendszer tömegsajtójával szemben.

A leglátványosabb propaganda akciónk múlt szerdán volt, és sulyos tragédiával végződött. Ugyanaznap amelyen egységünk fölrobbantotta a tévéállomást, a 6-os Egység három embere elfoglalt egy rádióállomást és elkezdtek sugározni az embereknek egy felhívást, hogy csatlakozzanak a Rendszert szétzúzásáért folytatott harcunkhoz.

Üzenetüket felvették szalagra, és bomba-csapdákkal biztosították az állomás ajtait, miután minden alkalmazottat bezártak egy raktárszobába. Azt tervezték hogy lelépnek, amíg a szalag játszódik, azt remélvén hogy a rendőrség azt fogja gondolni hogy még mindig bent vannak és ostrom alá veszi a helyiséget könnygázzal, - így fél óra sugárzó idöt kaptak volna és nyugodtan le is léphettek volna amíg a rendőrök ott időznek, és kisütnek egy rohamtervet. De a rendőrség a előbb érkezett mint számították, és színte azonnal megrohamozta az épületet, beszorítva embereinket. Kettőjüket lelőtték az ezt követő tűzharcban, és a harmadikúk sem néz ki úgy hogy életben fog maradni. A Szervezet üzenete kevesebb, mint 10 percig sugárzott.

Ezek voltak az első elszenvedett veszteségeink itt, de majdnem teljesen kiirtotta a 6-os Egységet. A túlélőik, két nő és egy férfi ideiglenesen hozzánk jöttek. Egy emberükkel a rendőrség kezén, természetesen azonnal el kellett hagyniuk a saját szállásukat.

A lakhelyükkel együtt elvesztettük a Szervezet két Washington területi nyomdagépének egyikét, bár nyomtatási felszerelésük és egyéb könnyű felszerelésük nagy részét sikerült kimentenünk. És megszereztük kisteherautójukat, ami igazán hasznos lesz, ha itt maradnak.

Október 28. Múlt éjszaka kellett eleget tennem a legkellemetlenebb feladatnak amit kaptam, mióta a Szervezethez csatlakoztam 4 éve. Részt vettem egy zendülő kivégzésében.

Harry Powell az 5-ös Egység vezetője volt. Múlt héten, mikor a WTP azt a feladatot bízta egységére, hogy nyirják ki a fajkeverés két legpimaszabb és leghangosabb sürgetőjét a környékünkön - egy papot és egy rabbit, egy olyan széleskörben elterjesztett kérés rész-szerzőit, amely a Kongresszustól különleges adókedvezményeket kért a megházasodott kevert ”pároknak” - Powell megtagadta a parancsot. Visszaküldött egy üzenetet a WTP- nek, hogy ellenzi a vérengzés további alkalmazását, és egysége nem fog részt venni több terrorista akcióban.

Azonnal letartóztatták, és tegnap a WTP minden egységből egy képviselő gyűlt össze - beleértve az 5 egységet is- hogy ítéljenek fölötte. A 10-es Egység nem tudott senkit küldeni így 11 tag - nyolc férfi és három nő - találkozott egy tiszttel a WTP-től egy “legális” emberünk tulajdonában lévő ajándékbolt pince raktárában. Én voltam az 1-es Egység képviselője.

A WFC tisztje nagyon röviden adta elő a tényállást Powell ellen. Az 5-ös Egység képviselője megerősítette a tényeket: Powell nemcsak megtagadta a parancsot, hanem az egység többi tagjának is utasítást adott hogy ne engedelmeskedjenek. Szerencsére, ők nem hagyták magukat eltéríteni.

Powell kapott egy lehetőséget, hogy beszéljen a maga érdekében. Meg is tette több mint két órán át, néha-néha egyikünk-másikunk kérdésével félbeszakítva. Amit mondott, nagyon megrázott, de megkönnyítette döntésünket mindannyiunk számára – ebben biztos vagyok.

Harry Powell lényegében egy “felelősségteljes konzervatív” volt. A tény, hogy nem csak hogy a szervezet tagja volt, hanem egy egység vezetőjévé vált, sokkal inkább terheli a Szervezetet, mint őt. Az alapproblémája az volt, hogy terrorcselekedeteink a Rendszer ellen csak rosszabbá tesznek dolgokat, azáltal hogy egyre jobban és jobban elnyomó intézkedésekbe “provokáljuk” a Rendszert.

Hát, természetesen mindannyian értettük ezt! Vagy legalábbis gondoltam, hogy mindenki értette. Úgy néz ki Powell nem értette. Vagyis nem értette hogy a politikai terror legfőbb céljainak egyike, bárhol és bármikor az, hogy kényszerítsék a hatóságokat, hogy reagáljanak rá, elnyomóbbá váljanak, így elidegenítsék a lakosság egy részét, és szimpátiát termeljenek a terroristák iránt. A másik cél a lakosság biztonságérzetét és a kormány sérthetetlenségébe vetett hitét megsemmisítve nyugtalanságot kelteni.

Ahogy Powell beszélt, egyre tisztábbá és világosabbá vált, hogy ő egy konzervatív, nem pedig forradalmár. Úgy beszélt, mintha a Szervezet egész célja az lenne, hogy a Rendszert bizonyos reformok végrehajtására kényszerítse, ahelyett hogy megsemmisítse a Rendszert, gyökértől rűgyig, és a helyébe valami radikálisan és teljesen másat építsen.

Azért állt szemben a Rendszerrel, mert túlságosan megadóztatta a vállalkozását(egy hardver boltja volt, mielőtt föld alá kényszerültünk). A Rendszer Feketék iránti engedékenysége is azért zavarta, mert a bűnözés és az utcai zendülések rossz voltak az üzletelésre nézve. Azért állt szemben a Rendszer lőfegyver- elkobzásával, mert úgy érezte, személyes biztonsága megköveteli a fegyvert. Motivációi egy libertáriánus ((egyéni szabadságpárti)) motivációi voltak, az én- központú egyedé, aki a kormányzás ((minden kormányzás és kormány)) alapvető rosszát a szabad vállalkozás és az egyéni szabadság korlátozásában látja.

Valaki megkérdezte tőle, hogy vajon elfelejtette- e amit a Szervezet újra és újra elismételt, vagyis, hogy harcunk célja Fajunk, vérünk jövőjének biztosítása, és hogy az egyéni szabadság szempontja, alárendelt ennek a hatalmas célnak. Válasza erre az volt, hogy a Szervezet vérengző taktikája sem Fajunknak, sem a személyes szabadságnak nincs hasznára.

Ez a válasz megint bebizonyította, nem igazán érti, hogy mit próbálunk csinálni. Kezdetben azért értett egyet a fegyveres erő alkalmazásával, mert naivan úgy gondolta, hogy az egész célja az volt hogy: majd megmutatjuk azoknak a gazembereknek! Mikor a Rendszer, ahelyett, hogy meghátrált volna, még jobban elkezdte megszorítani a csavarokat, úgy döntött, hogy terrorista hozzáállásunk káros.

Egyszerűen nem tudta elfogadni a tényt, hogy a célunk és utunk nem a történelmünk egy korábbi szakaszához vissztérés, hanem le kell győznünk a jelent, és előretörnünk a jövőbe, amúgy hogy mi választjuk és határozzuk meg ennek a jövőnek az irányát nem pedig a Rendszer. Amíg nem téptük ki a kormányrudat a kezéből, és hajítottuk a Rendszert a habok közé, az állam hajója tovább fog rohanni a rombolódás útján, és a halálba viszi egész Fajunkat. De nem lesz megállás, visszaút. Már a zátonyok és sziklák között vagyunk, és valószínűleg elég csuful össze-vissza horzsolódunk mielőtt bármilyen nyilt vizekre találunk.

Talán igaza volt, hogy taktikánk rossz, a lakosság reakciója majd megválaszolja ezt a kérdést. De egész hozzáállása, beálítása volt rossz. Ahogy hallgattam Powellt, egy 19. szd.-i író jutott eszembe, Brooks Adams, és az emberi fajta két osztályba osztása: szellemi és gazdasági ember. Powell gazdasági ember színte egy karikaturába illő példája volt.

Az elvek, végső célok, a Rendszer és a mi világnézetünk közti teljes ellentét, mindez semmit sem jelentett neki. A Szervezet hitvallását vajmi ideológiai légypapírnak tekintette, ami egyszerűen arra való, hogy új tagokat fogjunk be vele magunknak. A Rendszer elleni harcunkat csupán a hatalomért folyó küzdelemnek látta, semmi egyébnek. Ha nem tudjuk legyőzni őket, meg kell próbáljunk alkut kötni velük, előnyösebb körülményekért.

Elgondolkodtam azon, hogy még hányan gondolkodnak a Szervezetben úgy, mint Powell, és beleborzongtam. Túl gyorsan kényszerültünk felnőni. Nem volt elég idő, hogy kifejlesszük minden emberünkben a ténylegesen vallásos hitet célunk és tanaink irányába, ami megelőzte volna Powell esetét, mert kirostáltuk volna a maga félét még a harc előtt.

Így ahogy volt, nem igazán volt választásunk Powell sorsára nézve. Nem csak engedetlensége volt a baj, hanem hogy teljesen megbízhatatlannak bizonyította magát. Hogy legyen közöttünk valaki - és egy egység vezetője ráadásul - aki nyíltan beszél a többi tagnak arról hogy alkudozzunk a Rendszerrel, még a Háború elején…. Csak egy mód volt rá hogy a helyzetet megoldjuk..

A nyolc jelenlévő férfitag sorsot húzott, és hárman, köztük én is, a kivégző osztagba kerültünk. Mikor Powell rájött, hogy meg lesz ölve, megpróbált szabadulni. Megkötöztük kezét és a lábát, és akkor be kellett tömnünk a száját mikor el kezdett kiáltozni. Elvezettük egy Washingtontól 10 mérföldre eső erdős területre, lelőttük, és eltemettük.

Valamivel éjfél után tértem vissza, de még mindig nem tudtam elaludni. Nagyon- nagyon lehangolt vagyok.

November 4, 1991. Ma leves és kenyér megint, és abból sem sok. A pénzünk majdnem kifogyott, és még mindig nincs semmi a WTP-től. Ha a fizetésünk nem jön át a következő pár napban, megint fegyveres rabláshoz fog kelleni folyamodjunk – egy kellemetlen kilátás.

A 2-és egységnek még mindig van egy - úgy néz ki - kifogyaszthatatlan élelmiszerkészlete, és sokkal rosszabbul lennénk ha nem adták volna azt a kocsiteli konzervet egy hónappal ezelőtt – főleg mivel most hét embert kell etetnünk. De most egyszerűen túl veszélyes felvezetni Maryland-be ételért. Túl nagy az esélye annak hogy belefutunk egy rendőrségi útblokádba, ellenőrzőpontba. Ez a legészrevehetőbb, és a nyilvánosság részére legkényelmetlenebb, idegesítőbb eredménye a terrorkampányunknak. A magánkocsis utazás legalábbis Washington környékén, egy rémálom, óriási úttorlódásokkal mindenütt, amelyeket a rendőrségi ellenőrzőpontok okoznak. Az utóbbi pár napban ez a rendőrségi tevékenység jelentősen megnőtt, és úgy néz ki az élet rendszeres része lesz, a belátható jövőben. Habár eddig, még nem kezdték el megállítani a gyalogosokat, a bicikliseket és a buszokat. Tehát még mindig eljuthatunk oda ahova akarunk, csak nem olyan jól és könnyűszerrel mint eddig.

Hopp, megint elvették a villanyt. Ez már a második alkalom ma este hogy elő kellett szedjük a gyertyákat. Idénig a legrosszabb elektromos áram hiányok nyáron voltak, de most már November, és még mindig hatályban van az ”ideiglenes” 15% feszültség csökkentés amit Júliusban hoztak be. Még ez az állandólagos ”fakulás” sem ment meg az egyre gyakoribb áramszünetektől.

De viszont nyilvánvaló hogy valakik hasznot húznak az áramhiányból. Mikor Katherine elég szerencsés volt hogy gyertyákat találjon egy élelmiszer üzletbe múlt héten, 1 dollár 50 centet kellett fizetnie értük darabonként. Az olaj és benzin lámpák ára az égig ütött, de a szerszám és felszerelés üzletekben úgy is csak ritkán találhatóak. Mikor van egy kis időm meglátom mit tudok összeeszkabálni abban az irányban.

Fenn tartottuk a nyomást a Rendszer ellen az utóbbi hét alatt, sok egy-emberes, alacsony reszkirú tevékenységgel. Például körűl belül 40 gránát támadás történt Szövetségi (kormány) épületek ellen, és a sajtó ellen Washingtonban, és az egységünk felelős 11-ért ezek közűl.

Mivel mostanában lehetetlen hogy bármelyik kormányépületbe behatoljunk egy teljes testszerti vizsgálás nélkül, a Posták kivételével, zseniálisak kellett legyünk. Egyik esetben henry kihúzta a biztosító pöcköt egy gránátból, és becsúsztatta egy megrakott targonca két doboza közé amely a Washington Post teherszállítmány-fogadó bejárata előtt várakozott, úgy dugva be azt hogy a biztonsági fogantyúját a ládák tartották a helyén. Nem várakozott a következményre, de hírjelentések később jelentették hogy robbanás volt a Post épületében, amely megölt egy ott dolgozót, és komolyan megsebesítet három másikat.

De a legtöbbször sörétes puskákra szerelt saját készítményű gránátkilővőket használtunk. Ezek egy maximum 150 méternyi lőtávval szolgáltatnak, de a gránát mindig ez előtt robban hacsak a gyutacsa nem módosítódik. Hogy sikeresen használja valaki ezt a fegyvert csak egy rejtekhelyre van szüksége 100 méterre a célponttól.

Gránátokat lőttünk egy mozgó autó hátsó üléséről, egy közeli épület véceablakából, és éjjel a célpont épülettől átellenben, az utca másik felén levő kis park bokrai közűl. Egy kis szerencsével el lehet találni egy ablakot, és robbanást okozni egy irodában vagy folyosón. De még akkor is mikor a gránát lepattan az épület külső oldaláról a robbanás kitör ablakokat, és a szilánk mindig ugratja az ott dolgozókat.

Ha elég sokáig fent tartjuk akkor rákényszeríthetjük a kormányt hogy ablakfedőt tegyen az összes ablakokra, az összes Kormányépületen, amely biztos hogy befolyásolni fogja a kormánynak dolgozók helyzettudatát ((lelkiismeretét – consciousness, érzetét, tudatát)). De nyilvánvaló hogy nem fogjuk tudni ez efféle tevékenységet örökre fenntartani. Tegnap elvesztettük az egyik legjobb harcosunkat Rodger Greene-t, a 8-as egységből, és még több embert fogunk veszteni ahogy telik az idő. A Rendszer előbb utóbb megnyer egy bármilyen féle számháborút, fígyelembe véve a roppant számbeli fölényét.

Ezt a problémát már átbeszéltük sokszor magunk között, és mindig visszatérünk ugyanarra az akadályra: egy forradalmi légkör ((revolutionary attitude)) csaknem teljesen hiányzik Amerikában, a szervezeten kívűl, és az összes tevékenységünk eddig úgy néz ki nem változtatott ezen a tényen.

A tömegek egyáltalán nem szeretik a Rendszert, és az elégedetlenkedésük ((elégedetlen mormogásuk)) egyre növekedett az utóbbi hat vagy hét éven át, ahogy az életszínvonal csökkent, - de még mindig túl nagy kényelemben vannak, és tul közömbösek ((lusták passzívak, letelepedettek – complacent)) hogy a forradalom gondolatát forgassák a fejükben.

Ezen túl ott van az a roppant hátrányunk, hogy a Rendszer teljesen irányítja azt a képet rólunk ami a nyilvánosságot eléri ((a szervezet nyilvános imázsát)) Rendszeres visszajelzéseket kapunk a ”legálisainktól” arról hogy a nyilvánosság mit gondol rólunk, és a legtöbb közönséges ember elfogadta megkérdőjelezés nélkűl a Rendszer festett képét rólunk mint ”banditák” és ”gyilkosok”.

Valamilyen együttérzés nélkül az általános nyilvánosság részéről, nem lesz lehetséges elég újoncot találnunk hogy pótoljuk a veszteségeinket.

És hogy a Rendszer irányítja a nyilvánosság minden információ szerző útvonalát hozzánk, illetve a mi minden információ közlő útvonalunkat a nyilvánossághoz, nehéz belátni hogy hogy fogjuk kitermelni ezt az együttérzést. A szórólapjaink, és a néha végre hajtott pár perces rádió vagy televízió adó elfoglalások – egyszerűen nem tudnak eléggé előretörni a szüntelen, szünet nélküli agymosási áradat ellen amit a Rendszer használ hogy az embereket irányítsa.

Az elektromosság visszajött, most hogy kész vagyok lefeküdni. Néha úgy gondolom hogy a rendszer saját gyengeségei és hibái fogják lehúzni és pont olyan gyorsan a segítségünk nélkűl is, mint a segítségünkkel. Az állandó áramszünetek csak az egyik repedés sok ezer közűl ebben a romladozó építményben amit mi olyan elkeseredetten akarunk le húzni.

November 8. Az utolsó pár napban egy nagyméretű változás történt az otthoni életünkben. A ”lakosság” a műhelyünkben meg növekedett nyolcra a múlt Csütörtökön, de most megint lecsökkent négyre: én, Katherine, és Bill és Carol Hanrahan akik a 6-os egység tagjai voltak régebben.

Henry és George új egységbe kerültek Edna Carlsonnal, aki a 6-os egység katasztrófája után került hozzánk, és Dick Wheelerrel, az 1-es egység egyetlen túlélőjével – a búvóhelyük ellen intézett Csütörtöki rendőrségi rajtaütés után. Ők négyen egy új helyiségre költöztek a Washington környéken.

Az új berendezkedés jobb működési szempontokból is mint azelőtt, azon kívül hogy megoldotta azt a személyes gondot ami engem és Katherine-t aggasztott. Mi itt a műhelyben most ténylegesen egy teknikai támogató-szolgáltató egység vagyunk, amíg a négyen akik elmentek egy rongálás ((szabotázs)) és orvgyilkosság egység.

Bill Hanrahan egy gépész, autószerelő, és nyomdász. Két hónappal ezelőtt ő és Carol egy kis nyomdászatot működtettek Alexandriában. A felesége nem osztja Bill gépészeti zsenialitását ((thetségét)), de egy elég ügyes nyomdász. Ahogy szerezünk egy másik nyomdagépet, az ő feladata lesz termelni azoknak a szórólapoknak és más propaganda anyagoknak a többségét amit a Szervezet rejtetten szétoszt a környéken.

Én továbbra is felelős leszek a Szervezet kommunikációs felszereléséért, és a különleges muníciókért ((lőszeranyagért)). Bill segíteni fog nekem az utóbbival, és színtén ő lesz az egységünk fegyverkészítési mestere, és fegyverraktárosa. Katherinnek megadódik újból az a lehetőség hogy szerkesztői tehetségeit gyakorolja, már egy korlátozott mértékben, amúgy hogy az ő dolga lesz előkészíteni a WTP-től kapott írott anyagot a nyomtatásra. Saját belátásait használhatja hogy összevonásokat, kitörléseket, és más változtatásokat csináljon az anyagon hogy beleférjen egy egy szórólapba..

Bill és én befejeztük az első különleges muníciós fegyverkezési munkánkat tegnap. Átalakítottunk egy régi 4.2 hüvelykes aknavetőt hogy 81 mm-es lövedékeket tudjon ellátni. A módosítás szükséges volt mert eddig el nem tudtunk szerelni egy 81 mm-es aknavetőt a 81 mm-es lövedékeknek amit az Aberdeen Kipróbáló Térségen végrehajtott rajtaütés során ragadtunk meg mult hónapban. Egyik fegyvermániás tagunknak viszont volt egy működőképes 4.2 hüvelykes aknavetője amit az 1940-és évek vége óta tartogatott elrejtve.

A Szervezet egy nagyon fontos hadműveletet tervez a következő egy-két napban, amelyben sor kerül majd az aknavető használatára, és Bill és én nagy nyomás alá kerültünk hogy befejezzük a munkát idejében. A fő nehézségünk egy kellő (belső) átmérőjű acél csövet találjunk amit belehegeszthetünk a 4.2 hüvelykes csőbe, mivel nincs most marógépünk, vagy bármilyen más gépészeti felszerelésünk. Egyszer találtunk egy ellátót amely a szükséges átmérőjű csövet forgalmazta, a többi eléggé könnyű volt, és büszkék vagyunk az eredményre, habár háromszor olyan súlyos mint amilyen súlyosnak egy 81 mm-es aknavetőnek kellene lennie.

Ma színtén megcsináltunk egy munkát amely elméletileg eléggé egyszerű kellett volna legyen, de ami gyakorlatban nehezebb volt mint gondoltuk volna: kiolvasztani a robbanótöltetet az 500-fontos bombából. Nagy mennyiségű erőlködéssel és izzadással, és egy pár jó égetéssel a forró víztől amit magunkra is sikerült öntenünk, kiszedtük a tritonal többségét a bombából, és bele egy kamra teli borkánba, és üres nagyobb konzerves dobozba, és más tartóedényekbe. A munka eltartott egész nap és mindenki türelmét kifogyasztotta, de most megvan az anyagunk elég közepes méretű bombára hogy hónapokig tartson.

Azt gondolom Bill Hanrahan egy nagyon alkalmas társnak fog bizonyulni új feladataink elvégzésében. (Az új megjelölésünk 6-os egység és én irányítom). És természetesen az új berendezkedés sokkal jobb nekem és Katherinnek mint a régi, most hogy a MI épületünket egy másik házaspárral osztjuk meg két egyedülálló férfi lakótárs helyett.

Azt irtam ”egy másik házaspár”, de, persze ez csak egy csúszása volt a tollnak, mivel Katherine és én még nem vagyunk formálisan házasok. Az utóbbi két hónapban, és különösen az utóbbi két-három hétben annyi mindent átéltünk együtt, és olyannyira egymásra utaltak lettünk társaságért, hogy egy legalább olyan erős kapcsolódás jött létre közöttünk mint a házasság. A multban mikor bármelyikünk kapott egy feladatot, azon ügyeskedtünk hogy együtt tudjunk dolgozni rajta. Most az ilyen együttműködéshez nem lesz szükség ügyeskedésre.

Érdekes viszont hogy a Szervezetben működés, amely rákényszeríttet mindannyiunkat egy olyan életmódra amely természetellenes sok szempontból, egy sokkal természetesebb viszonyhoz vezetett a nemek között a Szervezeten belül mint ami létezik ezen kívűl. Habár az egyedülálló női tagjaink elméletileg ”egyenlőek” a férfi tagokhoz, főleg abban hogy pont úgy alá vannak vetve a Szervezeti fegyelemnek, a mi nőink sokkal jobban értékeltek, és védettek mint a nők az általános társadalomban.

Vegyük például a nemi erőszakot, amely egy olyan mindenütt jelenlévő sújtássá vált manapság. Évente 20-25% növekedett az előfordulása az 1970-és évek óta, amíg tavaly a Legfelsőbb Biróság úgy itéllt hogy az összes törvény amely a nemi erőszakot külön bűnténnyé nyilvánítja alkotmányellenes, mivel jogi különbséget feltételez a nemek között. A nemi erőszakot a bírók úgy határoztak, csak a nem sexuális fizikai támadást büntető törvények alapján lehet büntetni. Más szóval a nemi erőszak egyenlővé lett téve egy orrbavágással, vagy pofoncsapással. Azokban az esetekben mikor fizikai sérülést nem lehet bizonyítani, most valósággal lehetetlen egy törvényes eljárást szerezni, vagy akár egy letartóztatást is.

Ennek a bírósági gonoszkodásnak az lett az eredménye hogy a nemi erőszak előfordulása olyan rohamosan megnőtt, hogy bűnügyi statisztikusok szerint minden két Amerikai nőből egy elvárhatja hogy az életében legalább egyszer megerőszakolják. A legtöbb nagyvárosunkban persze, még rosszabb a helyzet.

A feminista csoportok elkeseredéssel fogadták ezt a fejleményt. Nem éppen erre gondoltak mikor két évtizeddel ezelőtt elkezdtek ”egyenlőségért” agitálni. Legalábbis elkeseredés van a csoportok közönséges tagjai között, van egy sejtelmem hogy a vezetőik, akiknek többsége zsidóné, valami ilyesmit akart az elejétől.

Fekete civil jogok szóvívők, a másik oldalon, viszont nagyon dicsérték a Legfelsőbb Biróság döntését. A nemi erőszak törvények, úgy gondolták ,”rasszisták” voltak, mert a létszámarányoktól eltérően nagy mennyiségű feketét tartoztattak le alattuk. Mostanában Fekete bandák parkollók és iskola udvarok körül lézengnek, iroda épületek és bérházak folyosóin barangolnak, bármely vonzó, kiséret nélküli Fehér nőre vadászván, és annak tudatában hogy büntetés, akár a lefegyverzett polgárság részéről, vagy a jogiilag lebilincselt rendőrség részéről nagyon valószínűtlen.

A csoportos nemi erőszak az iskolai tantermekben egy különösen népszerű új sport lett. Egyes különösen liberális nők lehet úgy találják hogy az ilyen helyzet egy bizonyos mennyiségű kielégítést szolgáltat az önmarcangoló hajlamaiknak, egy út arra hogy bűnhődjenek a Faji ”bűnösség” érzésükért. De az átlagos Fehér nők számára mindez a helyzet egy mindennapos rémálom.

Az egyik legbetegebb dolog az egészben, az hogy sok fiatal Fehér, ahelyett hogy ellenszegüljön ennek a Fajuk elleni új ártalomnak, és veszélynek, úgy néz ki úgy döntöttek hogy inkább csatlakoznak hozzá. Fehér nemi erőszakosok is sokkal gyakoribbak lettek, és az utóbbi időben még fehér nőkre vadászó vegyes erőszakoskodó bandák is fordultak elő.

Ezen túl a lányok sem maradtak teljesen passzívak a romlásban. Sexuális utálatosságok ((elvetemültségek)) minden féléje fiatal Fehér nők és férfiak részéről, és még tizenéven aluli gyerekek részéről is egy olyan színtet ért el amely elképzelhetetlen lett volna csak egy pár évvel ezelőtt. A buzik, a fetishiszták, a kurvák, pornkurvák, a fajilag kevert ”párok”, a szadisták, és az exibicionisták – a tömegsajtó által buzdítva és segítve – parádéra teszik a perverzióikat a nyilvánosság előtt, és a nyilvánosság csatlakozik hozzájuk.

Csak a mult héten volt, hogy mikor Katherine és én lementünk a város központba hogy felvegyük a fizetést az egységünknek – ami végre átérkezett, mikor már az utolsó kanna levesünkig ki voltunk fogyva élelemből, hogy egy ronda kis dolog történt. Amíg vártunk egy buszállomásnál egy hazafelé tartó buszra úgy döntöttem hogy befutok egy kisüzletbe egy pár méterrel arrébb hogy vegyek egy újságot. Nem voltam oda több mint 20 másodpercet, de mikor visszajöttem egy zsíros kinézésű ifjú – körülbelül Fehér, de egy ”Afró” hajsílussal ami népszerű lett fiatal degeneráltak között mostanában – Katherinet rondaságokkal zaklatta, amíg körbetáncolta és ugrállta mint egy boxoló. (jegyzet az olvasónak: ”Afró” a néger vagy Afrikai Fajra utall, amely, a nagy forradalom alatti hirtelen eltűnéséig, egy egyre degeneráltabb befolyást gyakorolt Észak-Amerika lakosságának kultúrájára és életmódjára.)

Megragadtam a vállánál, megpörgettem, és olyan keményen pofán végtam amilyen keményen csak tudtam. Ahogy lement egy mély primitív kielégülést éreztem, amint láttam hogy vagy öt foga kimosódott a roncsolt száján, egy bőséges sötétvörös vér folyamon. A zsebembe nyúltam a pisztolyom után, teljesen azt szándékozva hogy megölöm ott abban a helyben, de Katherine megfogta a karom, és az óvatosság visszatért. Ahelyett hogy kilyukasszam az Afróját a homloktájt, odaléptem és az ágyékába rúgtam teljes erőmből háromszor. Felrándult, és egy rövid fulladozó üvöltést engedett ki az első rugással, és aztán mozdulatlanul kiterült.

Járókelők elhárították a szemüket, és továbbsiettek. Az út másik felén két fekete bámult és huhogott. Katherine és én elsiettünk és letértünk az első sarkon. Vagy hat keresztutcányit gyalogoltunk, aztán visszafordultunk és felültünk egy buszra egy másik megállónál. Katherine mondta nekem később hogy az ifjuság odafutott hozzá, azonnal ahogy én beléptem az üzletbe. Köréje tette a karját, ajánlatot tett neki, és elkezdte tapogatni a melleit.

Katherine elég erős és mozgékony, és elhuzta magát tőle, de az elállta az utját és megakadályozta hogy kövessen az üzletbe. Rendszerint Katherine pisztolyt hord, de a nap szokatlanúl meleg volt, nem volt alkalmas kabát viselésére, és olyan ruha volt rajta amibe nem lehetett volna elrejteni egy pisztolyt. És mivel velem volt még egy könnygáz spréjt sem hordott amely egy elengedhetetlen öltözködési cikk lett a nők számára manapság.

Ebből a szempontból érdekes megjegyezni hogy ugyanazok az emberek akik olyan hisztérikusan agitáltak a fegyver elkobzásért a Kohn rendelet előtt, most a könnygáz betiltását követelik. Még olyan esetek is voltak hogy nők akik a könnygázukat arra használták hogy nemi erőszakot szándékozókat elkergessenek, fegyveres támadással lettek megvádolva! A világ olyan őrült lett hogy már igazán semmi sem lep meg..

A külső helyzet ellenében, a Szervezeten belül a nemi erőszak elképzelhetetlen. De nincs kétely abban hogy ha egy nemi igazi kényszeríttet nemi erőszak esete valóban előfordulna, az elkövető jutalma egy pár golyó lenne orákon belül.

Mikor vissza értünk a műhelyhez, Henry és egy másik ember vártak reánk. Henry azt akarta hogy adjak neki egy utolsó eligazítást az általlunk módosított aknavető célzó szerkezetének beállításain. Mikor távoztak akkor magukkal vitték az aknavetőt is. Még mindig nem tudom mire fogják használni.

Katherine és én mindketten nagyon kedveljük Henryt, és hiányozni fog nekünk. Ő egy afféle személy akin a Szervezet sikere végső soron mullni fog. Katherine már megtanította Henrynek az arcelálcázási trükkjei legtöbbjét, és mikor távozott az aknavetővel, odaadta neki a parókái, álszakállai, műanyag szerkentyűi, és arcfestékeinek nagyobbik részét.

Napló forrás: MFHM www.mfhm.tk

Globális antiglobalizmus, vagy tán' terrorizmus?

A TURNER NAPLÓK

Az MFHM csapat

A Turner Naplók

2
Fejezet

4 Fejezet

Napló forrás: MFHM www.mfhm.tk

Globális antiglobalizmus, vagy tán' terrorizmus?

A TURNER NAPLÓK

Az MFHM csapat

A Turner Naplók

2 Fejezet

4 Fejezet

2
Fejezet