A 22-es csapdája 

Huszonkét óriás hirdetőoszlop sorakozott 2005. március 15-én a pesti Duna-korzónak  az Erzsébet és a Lánchíd közötti szakaszán. A sor egyik végében, a Petőfi szobornál (szokás szerint) Demszky Gábor és az SZDSZ vezető politikusai tartották a maguk képére formált ünnepséget. A hirdetőoszlopok sora az SZDSZ vezette nagyváros, a szoc-lib. Belváros-Lipótváros és a hasonszőrű tulajdonban lévő média látványterve, egyúttal a mai Magyarország egyik tükre volt. Mivel e helyszínről tényszerű, az írott dokumentumokra épülő tudósítás nem született, továbbá a magyar lakosság nagyobb része (vidéken élvén) nem tehette tiszteletét a Duna-korzón, érdemesnek látszik közhírré tenni az alábbiakat. 

A huszonkét oszlop „forgott és beszélt”, igencsak míves kivitelű (ezáltal drága) volt az egyébként alkalmi kompozíció számára. Az oszlopok felső részén a kiválasztottak (névsorát lásd lentebb) hatalmas arcképe forgott körbe, így az oszlopsoron végigtekintve messziről szembetűnt, hogy kik fontosak igazán az elképzelés kigondolójának. Az oszlopok alsó harmadán a felirat – több sorban, körkörösen - a nevezett személyektől származóan a szabadság gondolatának értelmezése volt. A sétatér a Petőfi és Eötvös szobor közötti szakaszon alkalmilag a Szabadság útja elnevezést kapta. A 2-es villamos is a Szabadság villamosa nevet viselte, összekötvén a mai „magyar szabadság” egyik helyszínét a másikkal, nevezetesen a parlament előtti kormányünnepség színhelyét a Demszky-féle Március 15-e térrel. Az utóbbin egyébként megtévesztő módon a román és magyar alapszínű zászlók lengtek. 

A 22-ek társaságának névsora önmagában is sokat mondó, a másság apoteózisa, sorrendben az alábbiakból állt: Kovács Tibor újságíró, Karafiáth Orsolya a rendszerbarát költőnő, Helmuth Kohl, Bakács Tibor, Udvaros Dorottya, Vaclav Havel, Szemadám György író, festőművész, Törőcsik Mari, G. Bush, Nyikes Fatime (egy vak hölgy), Palik László, Benedek Tibor vízilabdázó, Lech Walesa, Deák Gábor (kerekes székben), Para-Kovács Imre újságíró, Bródy János zenész, Margl Tamás távolugró, II. János Pál pápa, Geszti Péter, Jordán Tamás színész, igazgató, Miczura Mónika (roma) énekes és Göncz Árpád. A meghökkentő válogatás mégis igen gondosnak nevezhető, mert véletlenül sem volt benne egyetlen magyar munkás, földműves netán tudományos értelmiségi. Pedig a helyszín nem volt messze a Tudományos Akadémiától és a rendezvény (eme nemzetinek csúfolt multimédiás performance) időben alig esett távol az országos gazdatüntetésektől, amikor a magyar gazdák adtak jelt, hogy ők is élnek még ebben az országban. A 22 kiválasztott fő írásban és kihangosítva (az esélyegyenlőségi törvény alapján így részesültek a vakok is ugyanabban az információáradatban) a „szabadságról”olyan szóhalmazt bocsátott útjára, ami mégsem érte el nemzeti költőink bármely négysorosának színvonalát. Talán nem is ez volt a cél. Az egész úton egyetlen 1848-as idézet nem volt (ha valakinek ez hiányzott volna, az szabadon utána olvashat a könyvtárakban), mindössze e mai nagyságok ömlengései és a nemzetközi bábpolitikusok helyzetértékelése uralta a teret. Az oszlopok mellett elhaladók fülébe valamennyi hengerből a szabadság szava zúgott, ami az egész korzó mentén folyamatos akusztikus agymosást biztosított. Ha valaki mégis megállt, vagy elolvasta az írottakat, akkor a világnak ekképpen való láttatásában volt része. Az idősebb G. Bush így szólt a 90-es évekről:  

„… kezet nyújtok Gorbacsov elnöknek. Arra kérem, hogy szüntessük meg közösen a szabad világ kibontakozása előtt álló akadályokat, hajítsuk sutba a feltartóztatás korábbi politikáját, egyszer és mindenkorra fejezzük be a hidegháborút. Kelet-Európában a nép kimegy az utcára, szabadságot követel és építi a demokráciát. Ezzel nem ér véget a történelem, csupán a történelem egyik szomorú fejezetének örömteljes végnapjait éljük. Hiszek Magyarországban, hiszek abban, hogy az ország képes megbirkózni azzal a kihívással, hogy a reformokat sikerre vigye. A kulcs ehhez Magyarország legértékesebb erőforrása – a népe. Minden egyén a lehetőségek végtelensége, és a nemzet jövője egyének képességein nyugszik.” 

 A márciusi fagyok után a sziporkázó napsütést élvező sétálók nem vették észre, hogy e szózatban a „szabad világ kibontakozása” továbbra is az eddig szabadokról, a történelemben e szabad világ birtokosainak terjeszkedéséről szól. „A szabadság mit sem ér kenyér nélkül” hangzott néhány oszlopnyi távolságban H. Kohltól. Ő így folytatja: „Magyarország csakis akkor járhat jól, ha nemzetközi segítséget kér és ebben játszhat szerepet a Nemzetközi Valutaalap, aminek világos szabályai vannak. Azon vagyunk, hogy partnereink az Európai Gazdasági Közösségben, a 24-ek is támogassák Önöket.” Az eddigi EU történet azonban távolról sem az ország önzetlen megsegítéséről szólt. „Kelet-Európában a nép kimegy az utcára, szabadságot követel és építi a demokráciát.” – Bush szavainak valóságtartalma magyar gazdatüntetésekről adott külföldi tudósításból érthető meg: „ez az Európai Unió játékszabályai által diktált első nagy magyarországi erőpróba volt”. (Ugyanekkor mondta Gyurcsány a Nemzeti Múzeumnál, hogy ma nincs szükség forradalomra.) Igen, az EU megengedi a véleménynyilvánítást, és mintha el is várná, hogy meghatározott időnként a gazdák, máskor a vasutasok, ismét máskor az orvosok jogos érdekeik teljesítéséért az utcára vonuljanak. Ez Európában így megy már évtizedek óta. Egyről nem szabad szólni március 15-én: a magyar szabadságról, mert ez utóbbi csak internacionalista formában szalonképes.  

Hogy a napjainkban csaknem mozgás- és beszédképtelen II. János Pál pápa képe milyen gondos-fondorlatos válogatással került a távolugró Margl Tamás és a folyton fecsegő Geszti Péter közé, eddig senki nem kérdezte meg. Hármójuk közül csak a pápát lenne érdemes idézni, mit mond az evangélium a szabadságról. Nem ez hangzott el, a totalitarianizmusról beszélt (helyette ma politikusok prófétálnak a szeretetről), és arról, hogy „mennyire fontos megőriznünk a vallás és lelkiismeret szabadságához fűződő alapvető jogokat, az emberi jogok épületének és minden valóban szabad társadalom alapjának sarokkövét.” Soros György szabad társadalmának elmélete a pápa  szájába adva.  

A sor vége felé egy roma énekes (Miczura Mónika) szabadsággondolata szól: „annál nagyobb szabadság nem kell, hogy az ember nincs kiszolgáltatva másoknak”. Mellette Göncz Árpád képe zárja az oszlopok díszes sorát. Aki csak a képet nézi, felhőtlen mosolytól sugárzó arcú nagypapát láthat, nem tudván a rendszerváltás körüli dicstelen szerepéről és homályos 56-os múltjáról. Az ő világképe szerint ilyen a szabadság:  

„Nem történt semmi más ebben a csodálatos, fantasztikus 89-es években, mint hogy először feltekertük a vasfüggönyt, utána leomlott a berlini fal, aztán egyesült a két Németország, ezek után kitört egynéhány nagyon szép forradalom, ezek nagy részét végigültük a televízió előtt.”  

Oly szép és kerek egész, mint a mesében. Itt az idő elérzékenyülni, eközben az óriásplakátok számokkal hirdetik 1848-at, majd a szovjet felszabadítást, 1956 máig kisajátított dicsőségét és a 89-es elhazudott rendszerváltást. A liberális kisebbség diadalát. Lehet-e jövőre e 22-es társaságnál szebben ünnepelni 1956-nak kerek ötvenedik évfordulóját?  

2005.03.16

Dr. Nagy Attila orvos, közíró.