A Sorstalanság kora és a kultúra sorsa   A magyar kultúra helyzete akár egyetlen személy jellegzetes életútján át is nyomon követhető. Így történt ez Turi Gáborral, aki eredeti foglalkozását tekintve újságíró, jelenleg pedig Debrecen kulturális alpolgármestere. Nevének a Sorstalansággal való társítása látszólag véletlenszerű, a berlini filmszemlék világa adja az összekötő kapcsot. Boldogult újságíró korában, 1989-ben egy berlini filmszemléről „Etika” címmel fejtette ki gondolatait a kulturális közéletben általa észlelt etikátlanságról. Kertész Imre Sorstalansága pedig ugyancsak a Berlinálén került bemutatásra 2005-ben, így a magyar kultúra sorsa két, egymástól nem túl távoli időpontban vizsgálható. A gondolatmenetet azért kezdem a Sorstalanság tárgyalásával, mert e fogalom ismertebb, mint a nevezett alpolgármester személye. Napjaink eseménye, hogy a berlini filmszemlén a jelentős hírveréssel kísért film látványosan megbukott - mivel a milliárdos költsége ellenére díjat sem kapott. Bár ennek ellensúlyozására a magyar média valószínűleg mindent elkövet és azon munkálkodnak majd a közoktatás irányítói is, hogy az iskoláskorúakat kellő számban vezényeljék a film vetítéseire. A Sorstalanság valószínűleg értékén (értéktelenségén) kelt el Berlinben, ami előbb utóbb arra is ráirányítja a figyelmet, amit az irodalomtudósok kisebb része idejében kimondott, hogy harmadrendű alkotással állunk szemben. A Nobel-díjat is valószínűleg nem az alkotás, hanem a téma kapta, a világmédia pedig az írót, Kertész Imrét karolta fel. Nem esett szó arról, hogy az elismerést valójában a politika adta, és a Nobel-díj részben annak az országnak szólt, amely gazdag irodalmi termésével régóta rászolgált már a legkiemelkedőbb nemzetközi rangra is, de eddig a Nobel-díjnak csak a tudományos változataiból részesült. Azt is a nemzetközi politika döntötte el, hogy e Nobel-díjas elismerésre ne a Kádár-korszakban kerüljön sor, mert ez a külföld (és a „szabad világ”) részéről olyan színvallásnak hatott volna, ami a Kádár-rendszerrel való szembenállást, vagy a kitüntetett személyététől függően akár a kádári irodalom- és művészetpolitika megerősítését jelképezte volna. Ez a magyar irodalmi Nobel-díj Magyarországnak a NATO- és EU-tagsági korszakában született. Személy szerint pedig más kapta, mint aki a XX. század irodalmának hazai művelőiből leginkább méltó lett volna rá. Így működik a Nobel-díj bizottság. A nemzetközi adományozás azonban nem jelenti azt, hogy ettől Kertész Imrének a magyar irodalom történetében is bármiféle jelentős elismerés járna. Egyszerűbben fogalmazva, Kertész személye és alkotása köszönő viszonyban sincs a több mint 700 éves magyar irodalom szervesen formálódott egészével. Valahogy így áll a helyzet Turi Gáborral és a csaknem hét évszázados Debrecen városának kultúrtörténetével is. Nevezett érdemesült alakja volt a nemzeti jellegzetességgel nem minősíthető Kádár-rendszer KISZ-alakulatának Az utóbbi címerében a vöröscsillag mellett büszkén hirdette az 1919-es és 1957-es évszámokat, mint a haladó hagyományok folytatását, amit az utóbbi időben a Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok ismét a nemzeti dicsőség rangsorába emeltek. E két baloldali (szocialista és posztkommunista) korszak között Turi egyébként közéleti szereplő volt magyar demokrata (fórum) és fiatal demokrata (szövetségi) formában is. A rendszerváltás átmeneti éveit nyugaton, legutóbb a washingtoni nagykövetség sajtómunkatársaként élte meg Jeszenszky Géza mellett, aki Antall rokona és az Antall-kormány kegyeltje volt. Turi így új típusú, immár nem keleti, hanem nyugati ejtőernyősként került vissza Debrecenbe, ezúttal FIDESZ színekben, és egyenesen az alpolgármesteri székben ért földet. A már idézett Etika című cikkét pedig két korszak határán, 1989-ben írta. Ebben a Magyar Televízió Stúdió `89 adását elemezte, amely akkor teljes terjedelemben a nyugat-berlini filmfesztivállal foglalkozott. Turi akkori szemmel így látott: „A magyar értelmiséginek a magyar kultúrával van baja. Azzal, hogy amikor összeomlóban a magyar kulturális felépítmény korábbi (poszt, neo- stb. sztálinista) rendszere, amikor a társadalom a szellemi-politikai forrongás állapotában van, amikor felelősen gondolkodók kétségbeesetten keresik a kiutat, a nemzet (és a kultúra) megmentésének lehetőségeit, a Magyar Televízió a nyugat-berlini filmfesztiválnak szenteli kulturális hetilapja teljes műsoridejét. A magyar értelmiségi járt szemináriumra és tisztában van azzal, hogy a magyar kultúra az európai kultúra része, s a kettő elválaszthatatlan egymástól. Mégsem mondhat mást, mint hogy akkor tudna maradéktalanul örülni a nyugat-berlini fesztiválról tudósító összeállításnak, ha a Stúdió `89 riporterei legalább olyan érdeklődéssel, intenzitással és elhivatottsággal szállnának alá a magyar kultúra mélyrétegeibe is... ha a riporter legalább olyan otthonosan róná ... Debrecen utcáit, ha legalább úgy ismerné a magányban alkotó magyar művészek, az egyéniség szuverenitásáért küzdő szabadgondolkodásúak, a vidéken lámpásként világító érdemes tanítók, kulturális munkások gondolkodásmódját, mint az amerikai színészét, az angol és lengyel rendezőét, az izraeli írónőét. Azaz: ha a Magyar Televízió végre komolyan hozzálátna ahhoz, ami alapvető küldetése volna: a magyar valóság bemutatásához.” Turi Gábor ma nem szól (és nem ír) arról, hogy a berlini fesztiválon (és itthon) sokat avagy keveset foglalkoztak-e a Sorstalansággal. Az alpolgármesteri székből valószínűleg másként látja az egykor rangos cívisváros utcáinak mai állapotát és lakóinak sorsát, mondhatnánk: sorstalanságát, ha létezne ilyen magyar szó. De ma azért sem neheztel, hogy minderről a Magyar Televízió nem ad képet, vagy csak az újabb megalomániás beruházások neosztálinista sikerpropagandáját közvetíti. Ő maga pedig a szocializmus után az eurokommunista látványpropaganda kulcsembere, aki éppen Debrecennek a 2010-es európai uniós kulturális főváros pályázatában mesterkedik. „TERET NYERÜNK” - hirdetik a falragaszok városszerte, és nem hangzik el, hogy kié valójában a tér: a főtér, a szimbolikus tér és az élettér. Ebben az áthallásos propagandában a világot megjárt alpolgármester nem látná, hogy a város másoknak, nem a debrecenieknek épül? A legújabb elképzelések egyike egy képzeletbeli üveghegy, ami a Nagytemplom elé kerülne egy hatalmas üvegpiramis formájában. A párizsi üvegpiramis kínai tervezője után Debrecenben egy japánt kérnének fel a megalkotására? Az egykori újságíró a proletár internacionalizmusból a rendszerváltó magyarkodáson át most hódoló világpolgárságra váltott? Az üveghegyek kék ködéből és a mesevilágból az egykori KISZ-fiúkat és a mai politikában a kisfiúkat ideje lenne végre felébreszteni. Sorsukat másként rendezni.   Dr. Nagy Attila