ELNÖKÖK HALÁLA ÉS VÁLASZTÁSA.

Losonczitól Mádl-ig.

1. Nemrég hunyt el Losonczi Pál, az egykori állampárt elnöki tanácsának elnöke. A kádári korszak kádere, a diktatúra két évtizedének „választott elnöke”, aki a szűkszavú nekrológ szerint 1967 és 1987 között államfőként számos országba ellátogatott, útjai során számos protokoll-kitüntetést és egyéb ajándékot kapott. Egyebet nem is lehetett róla írni, mert az már túllépne a tényszerű tudósításon, óhatatlanul is a rendszer vérlázító kritikája lenne. Idézni tőle pedig azért lehetetlen, mert a két évtized „uralkodás” alatt egyetlen maradandó gondolata nem született. Losonczinak a közpénzen való eltemetése (a barcsi önkormányzat saját halottjaként) csak azért nem váltott ki országos tiltakozást, mert ezt az időközben zajló vatikáni események feledtették.
   
   A sors iróniája, hogy Losonczi halálhíre az egyik újságban épp Mádl Ferencnek, a jelenlegi köztársasági elnöknek képe mellé került, aki Dalma asszony társaságában éppen hivatalos látogatásra indult Albániába. Aki az elmúlt évtizedek effajta tudósításait követte, észrevehette, hogy egy elnökválasztás győztese szinte azonnal megkezdte (korábban testvéri és elvtársi, manapság bizalomerősítő, baráti) látogatásainak sorát. Mindezt a protokoll már jó előre kijelölte számára, csak bele kell ülnie az elnöki repülő székbe, és az utazások, kitüntetések átvétele, adományozása menetrend szerűen megindul. Losonczitól Mádl-ig töretlen e tevékenység sora, csak a kitüntetések alakultak át a gyémántokkal ékesített Lenin-rendből a manapság csúcsnak számító francia becsületrenddé, amit Mádl is idejében megkapott. (További tények leírása e sorok írójának "Alattomos agymosás" c. könyvében és a www.szeszak.tvn.hu honlapon olvashatók.) Mádl egyébként a többoldalú párthódolatok ellenére is csak papíron a legfőbb közjogi méltóság, aki a nemzet egységét volna hivatva megtestesíteni. A nemzet egységét a kimondott többpártrendszer éppúgy nem képviseli, ahogy az általa választott köztársasági elnök, aki még megjelenésében sem egy „méltóság”. Mádl méltatlan szerepvállalására példa a pápa halálakor elmondott magyartalan, összefüggéstelen mondata: „Az igazán nagy ….. hatás ahogy én ….. láttam az Ő működését ez egyrészt … sors … kegyelmének tekintem, hogy megajándékozottja lehettem 25 éven keresztül annyi sok ember között az Ő működésének, tevékenységének és az emberi nagyságából adódó és … hát … apostoli cselekedeteinek.”
   
   
2. Talpnyaló értelmiség – beetetés Sólyommal.
   
   A köztársasági elnök megválasztásáról mindenfajta megnyilatkozás okafogyott szószaporítás, személyét ugyanis a törvények szerint az országgyűlés választja. Az erről adott tudósítások csak a közhangulat felmérését szolgálják, és a szóban forgó személyek – alkalmilag akár tucatnyi jelölt – szerepeltetése nemcsak pótcselekvés, de a jelentéktelenségek felnagyítása, az elnöki szerep végső lejáratása is. Beszélni azért kell róla, hogy ne Mádl megválasztásának körülményei ismétlődjenek meg, amikor őt, mint egyetlen jelöltet csak harmadik nekifutásra sikerült megszavaztatni. Amikor a hírforrások a közélet botránykrónikájától hangosak, ritkán kapnak szót a tisztességes emberek. A korrupt állam korrupt országgyűlése pedig csakis egy hasonszőrű, eredendően korrupt vagy szemet hunyó elnököt ültethet saját maga fölébe. Így volt az elnök tükre a kádári korszaknak, és az marad a poszt-kádári évtizedekben is. Göncz és Mádl után ki lesz a harmadik? Szili Katalinnak alighanem a jellegtelensége (emiatt megszavazhatósága) és női mivolta látszik a legfontosabbnak. Ez utóbbiban karakteresebb lenne Lendvai Ildikó vagy épp Heller Ágnes. (Az előbbi hangerővel bírná jobban, az utóbbi tudományos ömlengéseivel kerülhetne újabb rivaldafénybe.) Lendvait az MSZP, Hellert a Magyar Tudományos Akadémia támogathatná. Heller nem lenne jelentéktelenebb az időközben felvetődött Glatz Ferenc és Sólyom László neve mellett. Bár eddig nem az Akadémia, hanem a mindenható (jelenleg MSZP-nek nevezett) párt elnökjelöltjeinek sorában szerepel Glatz, de az Akadémia nem tiltakozott ellene, hogy ő a régi pártrendszer történelemszemléletének kiszolgálása után most a holokauszt-történetírás szentesítője lett. Idevágó kulcsmondata: „A HOLOKAUSZT MAGYAR NEMZETI ÜGY.” Gondolkodó embernek nem kell bizonyítani, hogy a fenti kategória semmiképp nem magyar és nem nemzeti ügy, amit még Heller Ágnes is valami egészen másnak, történelmen kívülinek nevezett.
   
   A diplomás (akadémikus) társadalmat Sólyom László mögé kívánja a háttérhatalom felsorakoztatni. Jól szervezett akcióval, az országban egyszerre több helyszínen is tartottak olyan tudományos ülést, amely Sólyom effajta népszerűsítését szolgálta. Debrecenben Zlinszky János alkotmányjogász tartott előadást színleg a köztársaság elnökének szerepéről, de már a program bevezetőjében az első mondatban elhangzott Sólyom neve. Csak az övé. Tehát a papírforma szerint legmagasabbra minősített tudóstársadalom elé ő lett állítva. Még az ezt követő megbeszélésen sem volt más javaslat. Bár a tudósoknak, értelmiségnek, de a köznépnek sincs érdemi beleszólása az elnökválasztásba, az előadást mégis ki lehetett volna bővíteni vitafórummá. Nem így történt, tudós értelmiség értekezett arról, ami a háttérben talán már el is döntetett. (Egy szűk kör úgy dönthet, ahogy az a parlamenti szavazógépen is akadálytalanul keresztülvihető.) Sólyom László személye körül Debrecenben nem csak egyöntetű bólogatás volt, hanem érdemesült professzorok méltatták is a nevezettet és az Alkotmánybíróság intézményét. Nem került említésre, hogy a fenti szervezet az 1989 utáni rendszert-nem-váltás terméke, Sólyom László pedig még súlyosabb örökségként éppenséggel Kun Béla unokája.
   
   
3. IGEN (!) Rácz Sándorra!
   
   Rácz Sándornak, a Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli elnökének kétszeres IGEN járna, hogy felkerüljön a köztársasági elnökválasztás jelöltjeinek listájára. Kétszeres IGEN-t kellett volna mondani az emlékezetes december 5-i népszavazás kérdéseire is, ami az ismert okoknál fogva mégsem így történt. Rácz Sándor személye azonban érthetően nem illik bele sem a Losonczival kezdődő (az 1956 utáni dicstelen regnálás kora), de még kevésbé a Göncz, Mádl nevével fémjelzett, elhazudott időszak elnökeinek sorába. Rácz Sándornak az ismertsége mellé két dolog biztosíthatná az országos népszerűséget is:
   
   a - Ha ígéretet tenne arra, hogy kezdeményezi Magyarországnak az Európai Unióból (és az iraki háborúból) való mihamarabbi kilépését.
   
   b - Ha kezdeményezné a kommunista utódpártok nemzetellenes tevékenységének betiltását, és az ezzel kapcsolatban állók közéleti szerepléstől való eltiltását, tettével méltó emléket állítva az 1956-os szabadságharc közelgő 50. évfordulójára.
   
   Rácz Sándor ma talán egyedül alkalmas a magyarság (nem parlamenti vagy párt) egységének kifejezésére. A történelem eddig másként rendezte a sorokat. Ha az eldurvult magyar közélet tisztességes mederbe kerülne, egy szellemi megtisztulás után a társadalom magától is kitermelné az állam élére a megfelelő, ezúttal tisztességes emberét. A „külföld” (Európa) ma csak úgy ismerné el Rácz Sándort a köztársaság elnöki székben, ha Brüsszelben NATO katonák sorfala között fogadhatná. Egy Rácz Sándor erre nemet fog mondani, és tartózkodik a francia becsületrend átvételétől is.
   
   
   2005.05.26.
   

   Dr. Nagy Attila,
   orvos, közíró.
   Debrecen